Tetűterasz
Az elmúlt napokban ismét felrobbant a Kolozsvári Rádió kommentszekciója, elsősorban két olyan Kanapéfilozófia miatt, amely a maga során szintén kommentszekciókkal foglalkozott. Úgyhogy jövök én harmadiknak.
Szerkesztő: Sebők Tímea, 2026 június 12, 13:51
Sem Gergely Zsuzsa, sem Kovács Péter nemrég megjelent jegyzete nem Krasznahorkai László munkásságáról szólt elsősorban, legalábbis nem annak elemzéséről, azt sem mondta egyikük sem, hogy mindenkinek olvasni kellene. Viszont olvasni bizony nagyon is kellene, minél többet, minél változatosabban – vagy legalábbis azt a bejegyzést, amelyhez hozzászólunk. Nagyon sokan csak meglátták a fotót és a nevet, és izomból kommenteltek, témába nem igazán vágó módon, hiszen nyilván le szabad írni azt, hogy mi a véleménye az amúgy nem valószínű, hogy olvasott művekről, de elviszi a beszélgetést – már ha annak lehet nevezni – teljesen más irányba.
Valódi beszélgetés sajnos alig-alig alakul ki, üdítő kivétel, amikor két eltérő véleményű ember kulturáltan megbeszéli az egyet nem értését. Az online világban ez mindig így működött, lehet, hogy az internetes fórumok legeslegelején még létezett egyfajta paradicsomi állapot, de lehet, hogy az erre való visszaemlékezéseket is csak az idő szépítette meg, nem tudom, nem voltam jelen. De mostanra már közhely lett, hogy a gyűlölködést, butaságokat, konteókat nem az internet találta ki, hanem csak segít ezeknek a terjesztésében, és amit eddig legfeljebb nagyon szűk körben mondtak egymásnak az emberek, azt most ország-világ szeme elé lehet tárni. És hogy milyen kényelmes a képernyő mögé bújva fröcsögni, nem is feltétlen álnévvel, bőven elég, ha nincs meg a szemtől szembeni kontaktus.
Hiszen nem tudom, hogy hányan mondanának kollégám szemébe annyit, hogy Tetűterasz, és utána odébbállnának, miközben ezt kommentben konkrétan megtették, egy olyan Tetőterasz-epizód alatt, amellyel úgymond nem értettek egyet. Egy kb. 45 perces műsort posztoltunk az ukrajnai háború témájában, a posztolás után néhány perccel jött az első hozzászólás. Biztosan hallotta az egész műsort, annak ismeretében nyilvánította kitalációnak. És akkor ott volt a műsor címén való szórakozás, volt Mukusorozás, máskor tiszarozás, hogy csak a magukat kreatívabbnak tartókat említsem, a rádióhullámot és nyomdafestéket nem tűrő, mélyen alpári megnyilvánulásokat nem is fogom idézni.
Idáig úgy tűnhetett, hogy magunkat sajnáltatom, de ez csak a kiindulópont, a legközvetlenebb tapasztalása annak a hangnemnek, amely viszont sajnos mindenhol jelen van. Bármilyen sajtóorgánum vagy politikusi bejegyzés alatt nagyon sok, a beszélgetés szempontjából értéktelen, fröcsögő hozzászólás van, és ez akkor sem elhanyagolható, ha közben tisztában vagyunk vele, hogy a hangos kisebbség megnyilvánulásait látjuk. Számukban szinte mindig eltörpülnek a csak egy lájkot nyomó, egyetértők mellett, azokról pedig fogalmunk sem lehet, akik semmilyen látható módon, csak magukban, úgymond offline fogalmaztak meg bármiféle véleményt az olvasott témával kapcsolatban.
Évek, évtizedek óta szajkózzák a szakemberek, hogy szükség van a digitális nevelésre, és ez igenis tartalmazná – legalábbis reményeim szerint – a kommunikációs nevelést is. Nem kellene, hogy alapjaiban különbözzön az, ahogyan élőszóban beszélgetünk, és ahogyan online, a tiszteletteljes hangnem, az odafigyelés szempontjából semmiképp sem.
Akárhogy próbálom, nem tudom megérteni, miért jó az egy felnőtt embernek, ha egy általa nem kedvelt híresség fotója alá beírja, hogy az mit csináljon az édesanyjával, vagy nagyon szellemesen tetűt csinál a tetőből a műsor címében. Az emberek neveivel való vicceskedést sem értem, legyen az viszonylag ártatlannak tűnő, pl. valakinek az amúgy nem használt, második keresztnevének hangsúlyozása pl. Dacian JULIEN Ciolos, ha még emlékszünk erre a trendre, vagy teljes elferdítése, l. Mucusor. És nem, nem volt és nincs rendben a bajszos szar és a szatyor fing sem, elnézést, de ezeket muszáj volt szó szerint idéznem, körülírva nem működnének. Soha nincs rendben a dehumanizálás, amely amúgy gyakran együtt jár az ad hominem érvelési hibával, amikor a személyt támadjuk ahelyett, hogy a témáról vitatkozzunk. Tehát úgy megyünk neki az embernek, hogy emberszámba se vesszük, szép kis paradox helyzet.
Továbbra sem vagyok optimista, hogy ez alapjaiban változni fog a közeljövőben. Annyit tudok remélni, hogy az Y generáció, aki az internettel nagyjából egyszerre született és nőtt fel, ezért a leginkább digitálisan alfabetizáltnak mondható, online viselkedést is tanít a gyerekeinek az otthoni hét év alatt. Lássuk, mennyire lesz ez látható kb. 10 év múlva.