Fiatalabbak is elkezdhetik
Akik hozzám hasonlóan a Magyar Televízió mellett nőttek fel és emlékeznek a minden esti tornára, talán rájöttek, hogy annak jelmondata ihletett. Az „Idősebbek is elkezdhetik” valóban olyan mozdulatokat mutatott, amelyek ma már sokaknak talán nevetségesnek tűnhetnek, de amelyek átmozgatták az ízületeket. Nos, amiről ma szót ejtenék, az hasonló, csak szellemi és érzelmi szempontból.
Hatvankettedik érettségi találkozójára gyűlt össze pár napja a szamosújvári Petru Maior Líceum 1964-ben végzett XI. B osztálya. Aki volt valaha magyar tagozatos iskola diákja, az tudja, hogy régen a B volt a magyar osztály, kisebb, egyiskolás városokban az egyetlen. Az első évfolyamon negyvenegyen voltak, de lehet, hogy negyvenketten. Aztán már az első évben egy-két társuk más iskolába ment át. Hogy hányan végeztek, már talán ők maguk sem tudják, bár van, aki most is felmondja fejből az osztálynévsort, egy-két megakadással.
Az egykori „tizenegy-bések” idén nyolcvan évesek – akik megérték. Néhányan bottal, segítséggel, mások a szívükbe ültetett sztenttel, de azért időnként öszegyűlnek. Ki közelebbről, helyből vagy Dés mellől, ki távolabbról, Szatmárról vagy Bihardiószegről, esetleg Németországból érkezik. Van, aki nem volt könnyen elérzékenyülő típus, most mégis pityeregve borul a viszontlátáskor az osztálytársa nyakába. Van, aki megöleli padtársát, s elkacagják, hogy amíg egyikük órán olvasott a pad alatt, másikuk bokán rúgta, ha közeledett a tanár. Anyu, az egyik abból a tizenegybéből, egyszer kiugrott az ablakon – szerencsére földszinti osztályteremből. Az igazgató elé került miatta, de kiderült: azért történt mindez, mert betelt a füzete, és a kapus nem engedte ki vásárolni. Hivatalosan megdorgálták, azaz megkérte az igazgató, hogy legközelebb inkább szóljon neki, ha ilyen gondja van. Hogy a kapus is kapott-e hasonló figyelmeztetést, azt már sosem fogjuk megtudni, bár jönnek elő további történetek az osztályról, az iskoláról, s főleg az azóta eltelt évekről: hatvankettőről.
Van, aki igazoltan marad távol. Tavaly óta nagy volt a fogyás, hirtelen lett hárommal kisebb a létszám. Ez az elején nagyon fájdalmas, hogy kevesebben jönnek. Hiányzik a jóbarát, a társ, először nincs itt a zenész, sem a hegedűje. Nem is énekelnek most. Másik osztálytársuk viszont Németországból ígéri: ezentúl jönni fog, már ráér, és ezt a napokban többeknek is elmondta telefonon.
Annak a generációnak a tagjai ők, amely több időt fordít a személyes kapcsolattartásra. Nem fészbuk-eseményen hívják össze a találkozót, hanem telefonon beszélnek, hogy hallják a másik hangját, megérezzék benne, ha megrokkant, ha nem a régi már. Mert úgy nagyjából az ötvenéves érettségi találkozó óta mindenki tudja: bár az első néhány tízévente sokaknak fontos volt a szép ruha, a smink, ma már fontosabb az ölelés, a beszélgetés, a találkozás, amelynek végén másképp hangzik az: Találkozzunk még! Viszontlátásra!
Az osztálytársaimmal mi nem találkoztunk a legutóbbi évfordulón, de remélem, a következőn fogunk. Mert onnantól már egyértelműen gyorsabban fogyunk. Addig pedig talán találunk még időt egy-egy beszélgetésre, találkozásra. Talán fiatalabban is elkezdhetünk figyelni egymásra.
Kedves tizenegybések, köszönöm az élményt, a remélt jövő évi viszontlátásig mindannyiukat virtuálisan ölelem!
