Büszke vagyok rád, Táblás Srác!
Gyere hozzánk is!
Az ember mindig reménykedik, hogy nincs lennebb, hogy holnapra mindenki belefárad a vicsorításba, csípőből lövöldözésbe, iróniának eladott bántásokba, és egy banális, mondjuk kedd reggelen úgy kel fel a szomszéd, a településbeli, az ország polgára, sőt, az egész világ, hogy abbahagyja. Úgy tűnik, soha nem fog úgy felkelni.
Az utóbbi hetekben egyre csak abszurdabbá vált körülöttünk a világ. Továbbra is értetlenül nézem, hogy itt vagyunk kormány nélkül, patthelyzetben, és valami retteneteset fognak megetetni velünk a 35 éve nyakunkon ülő politikusok. A válságra messianisztikus válaszként fog érkezni egy olyan vezér a sleppjével, aki az utolsó szem reményt is kiöli majd belőlünk. Közben drónok potyognak az égből, fiatalok lesznek öngyilkosok, újabb nőket ölnek meg dühös férfiak. Az amerikai elnök változatlanul nagyon durcás, és attól félek, addig nem fog megnyugodni, míg nem áll még a Feleki-tetőn is egészalakos szobra, természetesen aranyból.
Mindeközben fújtat egymásra az erdélyi és anyaországi magyar, oda az egy vérből valók vagyunk. Luxus ez a megosztottság, és oda vezet, hogy hamarosan a határnál a FIDESZ-párti erdélyit számlatömbbel várják a szomszédok, hadd fizesse vissza az alamizsnaként kapott forintmilliárdokat, az Erdélybe látogatót meg mivel mással, mint tekenővel. Mindenki harczos (cz-vel, mert anakronisztikus fegyverekkel vívunk a kortárs világ kihívásaival), és annyira elutasító, kirekesztő, lesajnáló, hogy nincs más reakciója az embernek, minthogy szó bennszakad, hang fennakad.
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a berlini Pride tragédiájának hírére egy kétgyermekes apuka smiley kíséretében azt írta, hogy ő ugyan nem gyilkos, de bevállalta volna, hogy ő legyen annak a furgonnak a sofőrje.
Ekkor éreztem, hogy hátraarc, egy időre valami egészen mást kérek. Azóta minden nap megnézem egyetlen ember megosztását, és legtöbbször még mosolygok is. Ő a Táblás Srác. Fogalmam nincs, ki ő, véletlenül láttam egy fotóját, azóta rendszeresen szembejönnek az akciói. Semmi különöset nem csinál, csak rendszeresen kiáll az út szélére egy táblával, amin ilyen rég elfeledett mondatok olvashatók: Jó reggelt. Köszi, hogy felkeltél. Kezdd el, a többi jön. Van benned valami jó. Büszke vagyok rád. Jó, hogy létezel. Soha nem felkiáltójellel.
Semmi egetrengető. Egy férfi az út szélén, mindig máshol, egy táblával a kezében, rajta egy mondat. Fogalmam nincs, mióta csinálja, de nem tegnap kezdte. Lehet, hogy az elején hülyének nézték, kinevették, de ma már mosolyogva rádudálnak, integetnek. Járja Magyarországot, meg is hirdeti, hol fog felbukkanni, időnként mások is csatlakoznak hozzá, hiszen titokban vágyunk rá, hogy végre azt mondják nekünk: Mosolyogj, ingyen van.
Bevallom, függővé váltam. A reggeli kávémnál vetek egy pillantást ennek a napszemüveges férfinak a legutóbbi fotójára, én is igyekszem kitalálni, vajon mit ír majd a következő táblára, és máris kicsit jobb. Kerekebb a napom, kibírhatóbb. Sajnálom, hogy messze vagyunk egymástól, időnként szívesen odaállnék mellé, megtapasztalni, hogy az emberek képesek még integetni, nevetni, nem dühből, hanem lelkesedésből dudálni. Nem olyan bonyolult, vagy ronda az élet, csak perspektívát kell váltani. Köszi, Táblás Srác, gyere hozzánk is!
