Nekünk semmi sem jó
Mióta kiderült, hogy Krasznahorkai László író Nobel-díjas, árad feléje a gyűlölet.
A jelenlegi oktatási rendszerről való vitákban mindig elhangzik, hogy a hatalmas méretű tananyag mellett az is óriási hibája, hogy nem tanít meg az önálló gondolkodásra, és értelemszerűen a kritikus gondolkodásra sem. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kísért a kérdés: volt-e valaha is olyan időszak, amikor megtette ezt, vagy társadalmunk tele van autodidaktákkal, akik időt és energiát nem sajnálva igyekeztek kimászni a sablonos, bemagolt, vagy mások által tálcán hozott gondolatorendszerek közül? Egyre határozottabban NEM a válaszom. Bármilyen téma is merüljön fel, a reakciók többsége visszaböfögése egy előrecsomagolt, jól dizájnolt eszmének, amelyet soha nem a véleménynyilvánítók, mindig mások, többnyire fölénk pozícionált emberek fogalmaztak meg. Ez az eszme tele van tiltásokkal, kizárólagosságokkal, kirekesztő és pökhendi. Valamiért mégis imádjuk, és lubickolunk benne egyénként is, de főleg közösségkét, nemzetként.
Mióta kiderült, hogy Krasznahorkai László író Nobel-díjas, árad feléje a gyűlölet. Semmi újat vagy különöset nem mondok azzal, ha kijelentem, hogy a művészet egyik legfontosabb szerepe tükröt tartani az embereknek, ezerféleképpen értelmezni a bennünket körülvevő valóságot, annak gyönyörű vagy bizarr történéseit, segíteni megérteni a homo sapiens működését, és etikus magatartásra ösztönözni őt. Krasznahorkai László regényeibe a magyarok 98 százaléka bele sem lapozott, de sasszemével kiszúrta 2-3 nyilatkozatát, hősei szájába adott mondatait, és olyan minősíthetetlen hangnemben beszél egy íróról, ráadásul primitív, helyesírásoktól hemzsegő szövegekben, hogy csak kapkodom a fejem. Szégyen, hogy ő kapta a Nóbel-díjat. Így, hosszú ó-val lett ismét Nobel-díjas egy magyar író.
Senki nem kényszeríti az embereket arra, hogy Krasznahorkait olvassanak, azt választanak, akit akarnak. Bár már az sem tiszta számomra, hogy kit és miért választanak, hiszen már Jókai sem kell, a történetek nem lehetnek szomorúak, mert depressziós lesz tőlük a gyermek, és jó volna, ha a kötelező olvasmányokból hazaszeretetet tanulnának az emberek. Jól van, legyen. Olvassanak fekete-fehér történeteket nagybetűs hősökről, nemzeti öntudatról. Legalább fikcióban ismét a magyarok nyilaitól rettegjen a világ, és mi lubickoljunk fontosságunk megrendíthetetlen tudatában. Ilyen alapon a Mein Kampfért is járna a Nobel-díj. De miért baj az, ha van egy réteg, amelyik a Krasznahorkai gondolataira, és a magyar nyelv szépségeit igenis felvonultató fikcióira is kíváncsi, vagy inkább arra? Akkora felháborodás övezte az író marosvásárhelyi látogatását, mintha magát a Sátánt hívták volna meg a gyönyörű Kultúrpalotába.
Ha alaposabban ismernék, ma Petőfit és Adyt is seprűvel kergetnék ki Erdélyből. Nem is értem, Bodor Ádám hogyan ússza meg, pedig nála sem inkább kettétörnek a sudár fenyőfák. Ma ugyanúgy szelektíven gyűjtenénk a kultúrát is, mint a háztartási szemetet. Politikusi segítség nélkül hozzuk össze a tiltólistáinkat.
Miért baj az, ha egy Nobel-díjas magyar író Marosvásárhelyre látogat? Miért baj az, ha teltház előtt beszél? Kit és mivel rövidít meg az, aki elmegy az eseményre? Hagyjuk már meg annak a sokkal szűkebb rétegnek, hogy kíváncsi lehessen rá. Nem ebbe fog belebukni a magyar nemzet. A magyar nemzet abba fog belebukni, hogy mielőtt csodás erejét és képességeit megmutathatná a világnak, frusztrált és dühös tagjai lenyilazzák egymást. Nem kényszerből, nem véletlenül, meggyőződésből.
