Kétezer esztendő

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 30 május 2015, 06:19

Bódizs Edith

Kétezer esztendő
– interjú a nagymamámmal 20 –

Idesapám, mikor a hatvan évet bétőtötte, azt mondta: ű a falubul többet ki nem mejen, csak a Fogadósi kútig meg vissza. Én meg harminc éves koromba úgy gondoltam: hun van még a hatvan esztendő? Oszt lásd, mán mingyár háromszor harminc vagyok!
Nem számoltam én avval, hogy a kétezer esztendő azonnal itt van. Mikor én még csak 89 éves vagyok. Minden esztendőbe két esztendő telik: égy az íletünkbül, égy az esztendőbül. Kiss Ferenc, a nagyapád kedves barátja is azt mondta: ű szeretné megírni a kétezer évet. Mán nyóc éve halott.
Harmincba szenteltík a temetőt. Én akkor olyan égyéves asszony vótam. Szabó Pál prédikált, az esketett vót minket. Teli vót a temető. Még Kémerrül is eljött rokonság.
– Kit temettek oda leghamarabb?
– Nem hiszem nem azt az alszegi Nagy Ferencnét. Valami messzirül rokona vót az nagyapádnak. Ippen oda a sarokba temettik, de nincs annak mán meg a fejfája. Elvittik azt is biztos tüzelőnek.
– Addig hol volt a temető?
– A templomon fejül, van ott égy román temető is, arra feljebb a pusztán. De mán kezdenek oda is temetkezni megint, Kis Ferencet, Bede Imrét oda temettík a templom mellé. A románokat meg a román temetőbe, csak Krecsonyt nem, mer az katólikus vót.
– A második sorban a hetedik sír a György Istváné.
– Igen, neki megmaradt a gomfája, mer kűbűl van. Jól ki lehet olvasni, hogy 1849-be született és 1934-be halt meg. Üknagyapátok vót az. Abba az évbe, mikor Bözsi született, izentík, hogy menjünk mer rosszul van. Ippen meszeltünk anyámasszonnyal. Az neki vót az apja. Szaladtunk arra ki, én mán állapotos vótam. Az öreg György Pistának híttuk, elvittük a templomba, ott prédikálta el a pap. Vót olyan sok, akit elvittek. De azír nem mindenkit. Apámuramat például nem vittik el.
Most is jút eszembe, olyan kisléány vótam, az a Tulkos Ferencné olyan szíp asszony vót, szíp derík, mind az öreg Nagy Bálintné, ükmamátok – tesvírek vótak azok. Égy kis cserepes házok vót a Szegvígen. Nem is vót még öregasszony, mikor meghalt. Az ura olyan zömök, kicsi ember vót. Béhúzta a rostélyt maga után, mikor jött ki a házbul a koporsó mellé. Azt mondja: „Tegyük bé az ajtót, mer nincs itthun mán senki!”
– Az öreg Nagy Bálintnénak mi volt a leánykori neve?
– Bűti Erzsinek hítták. Valami rígi Bűtiek vótak azok, Tulkos Ferencné, a tesvíre, meg tán Juliska vót.
– Ez újlaki név, a Tulkos?
– Újlaki hát. De látod ez a név is kiveszett, mer nincsen mán fiú, aki Tulkos lenne. A Tőtős név az sarmasági, a Csóka ilosvai. A Kissek azok itt vótak tán még hamarább, mind az én fajtám. A György az is itt vót. A Kelemen is rígi név, újlaki, nem emlíkszek, hogy másünnen jött vóna. A Víg is, a Bűti is. Azt hallottam rígen, hogy mán a hatszázas évekbe is vótak Bűtik. A Posta is újlaki, nem emlíkszek, hogy valahunnét került vóna.

Sokszor hétköznap is azt hiszem, hogy vasárnap van, vasárnap meg úgy gondolom, hétköznap van. Azír szeretem az innepet, mer olyan jólesik hallgatni a harangszót. Szegíny ides mondta, mikor mán ott állt, hogy pár nap múlva meg is halt: “Nem harangoztak még nekem?” Mondom: „Hát hogy harangoztak vóna magának? Nem halt meg még maga ides!” Meghalt osztán vasárnap este. Kérdeztem tülle akkor nap, le vót eresztve maga mellé mind a két keze: „Ides, nem tudja mozdítani még az ujját se?” „Nem én még a számat se!” Én is sokszor rászóltam. Mindenki visszakapja, amit ád. Mihály bátyám vót mellette, én a kisházba ledűltem égy kicsit a ládára. Elgyököntöttem. Égyszer béjön Mihály: „Na Zsuzsi, meghalt ides!” Ketten őtöztettük fel. Ez ötvenötnek a nyarán vót.
– Mivel sértetted meg?
– Mit tudom én mán, ha mondott valamit, ami nekem nem tetszett, rászóltam, mind ahogy énrám is most rámszólnak. János váltig emlegette, hogy erőltettem idest égy este, hozzon le a padlásrul almát: „Óh fiam, hát ilyenkor, sötítbe?!” „Óh menjen mán, hozzon na!” De jobb dóga vót idesnek, mind nekem, nem kellett ügyeljen égy unokájára se. Mindig olyan égszínkík kötő vót előtte, de az olyan tiszta vót, mind a harmat. Olyan sima vasznat szűtt, mintha kivasalták vóna. Az Isten még a porát is könnyen tartsa! Idesapám csak fél évvel halt meg hamarább. Ippen Karácsony szombatján temettük. Pínteken még fáír vót az erdőn. Mikor hazajött, összeesett. Vasárnap a Krecsony temetísin tanálkoztunk ángyommal, a Ferenc bátyám felesígivel. Aszongya: „Apámuram rosszul van, megütötte a szél!” Mikor felmentünk hozzá nagyapáddal, mán nem tudtunk vélle beszílni. Elhanyagolták, az öreggel nem szoktak olyan nagyon törődni.
– Eszter vót nekem a legkedvesebb rokonom, unokatesvírem Kémerrül. Mindig akkor jött ide, mikor segíteni kellett. Az is milyen rígen elment. Két esztendővel vótam nálla rígibb, mégis megvagyok. Pedig mán itt a kétezer esztendő. Mibül is temetnek el engem? De azt mondják, hoz a halál magával pínzt. A keresztlevelem el van tíve a kasztenbe, anyád majd megkapja, a buletinem meg itt van a lájbim zsebibe, mer mindig elő kell venni, mikor jön a postás, hozza azt a csepp kis nyugdíjt.
Van égy szövetruhám meg égy glott ruhám, még tündöklik, olyan fekete, meg égy tergálruhám, kávészín, olyan kicsi kockákkal. Nem kell azt mind eltenni véllem. A feketíbe anyád elgyászol, a többi, ha nem lesz jó semmire, feltörülitek vélle a fődet. Ide az ágyam helyibe meg majd csináltattok égy karospadot.
– Holnap még mesélsz?
– E van a mán mesélve. Nem is szeretem én ezeket mán felhozni se. Azt hiszitek tik, hogy én mán túltettem magam a Bözsi halálán is, de olyan nehéz nekem még mindig a sóhajtásom! Majd osztán elolvasgatod ezeket, mikor mán alig látsz szemüveggel, ha elílsz vagy hetven esztendeig. Amikor mán le lesz dörzsölve ez az interjú is.