Patika, adósság, Labanc

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Bódizs Edith

Patika, adósság, Labanc
Interjú a nagymamámmal 9

fotó: www.icollector.com

Jánost még azután, hogy összekerültünk, hitták bé katonának. Elébb elfizette az apja, hogy ne vigyik el. Zilajon is vót, de azután elvittik Bukarestbe, békerült égy patikába a tiszt mellé, segédnek. Szíp barna ember vót az a tiszt, még fénykípet is adott Jánosnak. Azt akarta, hogy a katonaság után is ott maradjon mellette. Azt írta nekem nagyapád onnét Bukarestbül: “Gyere Zsuzsi ide, dógoznál te is a patikába, bétanulnál te is, látnád milyen tisztaság van itt, mer tudom, hogy te mennyire szereted a rendet meg a szípet!” Visszaírtam neki rögtön: “Dehogy mejek, mondom, mi lesz itt a sok főddel meg a jószággal? Gyere csak haza tésis!” Mindig égy levélbe írt nekem is, az anyjáéknak is, de hát nem haragudtam én azír, sose mondtam, hogy nekem minek nem ír külön! Elolvastam a levelet, osztán tettem a fejem alá. Jó vót hozzá nagyon a patikustiszt, nem kellett semmire kőccsön, összerakta a fizetisit, elhozta haza mind a keresetit. 16 ezer lejt tett fére. Két tehenet biztos lehetett vóna venni azon a pínzen.
– És mit vettetek rajta?
– Ó, ó, hát semmit! Apámuramnak vót nagy adóssága, odament mind a pínz. Mer apósom, nem vót az rossz ember, de viális vót, mulatós, elkártyázta a pínzit. De nem mondtunk mik semmit, elhagytuk, hadd adja meg a tartozását. Mind odaadta a keresetit szegíny János, csak a fődet ne adják el. Akkor még nem tudtuk, hogy jön a kollektiva.
Azelőtt meg mikor még Zilajon vót, az apja elintézte, hogy engedjik haza szüretre (az is mindenkivel jóba vót). Nekem nem mondták meg. Vasárnap reggel kíszülődtünk menni ki a Külsőhegyre, a szőlőbe, a kosárral a kezembe lípnék ki az ajtón, hát ott áll előttem. Jaj, mondom, Virágom, Jánosom! Azután ez fennmaradt, mindig emlegette, ha veszekedtünk, hogy: “Nem vagyok mán Virágom, Jánosom”!
– Veszekedtetek sokat?
– Veszekedtünk mik biza. Jút eszembe íppen kíszültünk a Banka Kati lakadalmába. Hogy, hogy nem, de azt tanáltam mondani, hogy én a menyasszonypínzbül nem kaptam semmit. Mondom: “Amit te kaptál, az is itt ment el a közösbe!” Ezen osztán úgy összevesztünk, hogy nem is beszíltünk többet. De azír kíszülődtünk, őtöztünk, indultunk a mulaccságba. Mikor bélíptünk a lakadalmasházba, az ócska ház vót akkor még meg ott Bankáni, íppen rákezdte a muzsikás. János meg elhítt táncolni. Nem vót többet semmi baj.
– Anyósodékkal hogy egyeztetek?
– Hát ahogy lehetett, há itt laktunk mind égy rakáson, égy házba, mik ketten nagyapáddal, meg az anyjáékkal, meg tizenkét évig itt lakott az öregmama is vélünk, az öreg Nagy Bálintné, az apámuram anyja. Nagyszájú vót az, ne fíjj. Apósom bíró vót, megláttam az ablakbul, hogy dülöngézve indul ki a kapun. Mondom a mamának: “Nízze csak mamám, milyen szídelegve mejen apámuram a közsígházára!” (Ott vót a közsígháza, ahun most van a bót. Rígen itt vót mindig ennek a nígy falunak a székhelye: Maladé, Kerestelek, Csehi, Újlak. Három roman, égy magyar. Azután kísőbb vittik le Hídvígre a központot.) Az meg, mamám, elárult a fiának, hogy “Látta a menyed, hogy ríszegen mísz a közsígházára!” Ha esze let vóna, nem mondja meg.
– És apósod megharagudott rád?
– Meg biza, megsértődött. Férrehítt engem másnap, aszongya: “Azt hittem Zsuzsi angyal vagy, de most látom, hogy ördög!” De nem vót az rossz hozzám. Nem mondta soha égy szóval se, hogy az én fiam minek nem vett el gazdagabb léányt! Éccer, hallod, mosom a lábom a kistekenőbe. Apámuram ült az asztalnál, vacsorázott. Nízi, nízi, ahogy mosom a lábom, éccer csak megszólal nagy komolyan: “Ha ilyen lábom lenne, eldűteném a tornyot!” Nem vót fürdőszoba, ott kellett tisztálkodni a szobába. Egísz nap anyámasszony, mamám, meg én, a három asszony, mind égyütt vótunk, hárman vígeztünk minden házimunkát. Mikor nem tanált a szó, valamin összetócsolódtunk, jött haza János, meghallotta a nagy hangos beszídet kintrül, kérdezte: Mi a baj? Éccere mondtuk mind a hárman: Semmi! Nagyapád meg erre csak legyintett: “Nem ides ez égy se!”
– Mondod, hogy apósod nagyon viális volt. Mire érted ezt?
– Hát hogy szeretett mulatni, dorbézolni, ha ivutt, nem érdekelte semmi. Hazajött égy este az erdísszel, Labancnak hítták. Égy roman ember vót az. Akkor az erdíszek olyan nagy emberek vótak, hogy jajajaj. Hordták fel a pincébül a bort kancsószámra, ültek az asztalnál, ittak, hangoskodtak. Anyámasszony nem szólhatott semmit, hogy feküdjön mán le! János még katona vót. Az én ágyam meg vót vetve, kíszültem lefeküdni, űk meg, mikor elálmosodtak, a sáros csizmájukkal beléfeküdtek az én ágyamba. Jaj de jót gondoltam nekik! Osztán nem vót mit csináljak, lefeküdtem anyósom mellé.
– A nagyapó nővérével, Borica nénéddel, tartottátok a rokonságot? Szeretett téged?
– Szeretett vagy nem, csak ű tudja. Vót űbenne is égy kis makacsság. De nem ingereltem én evvel Jánost soha, hogy ezt mondta vagy azt mondta. Mer neki a tesvíre vót, szerette. Járt az ide gyakran, kísőbben, mikor mán fekélyes vót a lábom, ha nem tudtam felkőlni, elment utána János az alsóutcára, feljött, kifőzött égy fazík levest. Meg miútán az öregmama meghalt, eljött minden héten, segített mosni. Ha nem fogtunk még hozzá: “Jaj, hogy nem fogtatok még hozzá?” Ha meg hozzáfogtunk: “Jaj, nem tudtatok megvárni? Mondtam, hogy jövök!”

Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 14 március 2015, 10:53