Magyar világ, román világ

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Bódizs Edith

Magyar világ, román világ
-Interjú a nagymamámmal 14 –

fotó: flickr.com

– Három éves vótam, mikor elvittik az embereket tizennígybe. Nem nagyon emlíkszek semmire. Majdnem nyóc éves vótam, mikor béjöttek a románok tizennyócba. A Vida házoknál jöttek bé a faluba, az vót a jegyző akkor itt Újlakon. Felhajtottuk mind a jószágot a Kismezőre, fíltünk, hogy elviszik. Onnét níztük, hogy omlik bé a román katonaság. De nem maradtak itt, csak mentek keresztül. Mikor elhaladtak, mik is hazajöttünk a tehenekkel. Osztán mikor a második világháború vót, mán asszony vótam. Emlíkszem jól, ahogy béjöttek az oroszok. Azelőtt meg vót égy kis magyar világ. De csak nígy évig. Még azelőtt meg román világ, a két háború közt. De nem vót az, hallod, olyan rossz. Jobb emberek vótak akkor, mind most. Nem bántották a magyarokat. Nem is tanítottak olyan sokat románul az iskolába. Valami kis törtínelmet. Magyar könyvünk vót egísz roman világ alatt. Akkor is nyócra kellett menni. Palavesszőt, palatáblát vittünk, és vót égy vastag könyv, abbul tanítottak mindent. Falusi iskolások olvasókönyve –ezt írta rajta, de vót abba minden, számtan, nyelvtan, illemtan, még a gazdálkodásrul is. Balázs tanító tanított meg a tiszteletes asszony. Tüllem sose kírte fel a leckét, inkább felküldött a parókiára, ügyeljek a kisfiára. De tudtam én azír olvasni, mind a vízfolyás.
– A háborúban maradt ott valaki a rokonságból?
– Nem maradt olyan nagyon közeli, nem tudok rulla. A második világháború alatt legtöbbször arra fenn a Felszegen, idesapáméknál, Ferenc bátyámni vótunk. Azír mer űk olyan félreeső helyen laktak. Nem engedte nagyapád, hogy sokat itt lenn legyek a főutcán. Mind fére vótak húzódva akkor az olyan fiatalasszonyok. Ferenc bátyámni is vótak sokan, az ól padlásán is laktak. Itt mentek keresztül a főutcán az oroszok. Nem bánták azok, ha utcán, ha udvaron, mentek azok csapatostul keresztül mindenen. Vittik szekérrel a sok lűszert. Mentek át a kerten, ott vót egy szíp kis májusi cseresznyefánk, útjokbavót, puff, kivágták. Égyszer még égy bomba is esett a Ferenc bátyám házuk mellé. Felül a házon, a kertbe, amit Banka kertnek híttunk. Osztán olyan lyukat fúrt, mind egy nagy kút, akkorát. Biza, ha ráesett vóna a házra, ott ílve nem marad senki. Meg ha robbant vóna, biztos elírte vóna a szele a házat.
– Most is látszik a helye a bombának?
– Dehogy látszik, hogy látszana, ötven év után! Ott vót fenn mind a két gyermek, Bözsi is, Irma is. Felkőtöztettük űket, anyád olyan három éves kisleány vót, mentünk felfelé az úton a sok terével, neki is kellett adni égy kispárnát, sírt, hogy ű is akar vinni valamit. Én azután itthun maradtam, de fíltem én is az oroszoktul, olyan feketis ruhákba jártam, mintha öreg lettem vóna, hogy azt higyjék, öregasszony vagyok, ne kössenek belém. Vót egy bluzom, selyembül vót, jút eszembe, sötít kávészínű vót, azt vettem fel. Akkor divatba vót a vászonpendely, de nekem vót egy gyócspendelyem, olyan lilára vót festve, oszt abba jártam. Egíszen olyan barnás ruhákba, meg fekete keszkenővel kötöttem bé a fejem. De vót olyan léány biza, akit elfogtak, állapotos lett. Az orosz elment, ű meg itt maradt a gyermekkel égyedül. Még főzni is kellett nekik, anyámasszony vágta le nekik a sok libát.
– Nagyapó hogy hogy nem volt a háborúban?
– Nem tudom, nem tanálta. Lehet azír, mer családfenntartó vót. Az apja mán nem ílt akkor, 33-ba meghótt. Elébb ű rendezte el, mikor kellett vóna bésorolják, elfizette, aszonták, hogy vagy háromezer lejbe került. Osztán csak elvittik kísőbb, de a háború előtt leszerelt. Hozott égy nagyított kípet a katonaságbul. Járt ide égy kerestelki cigányasszony kíregetni, mindig dícsírte a kípit, azt mondta olyan szíp, mind Csáknak a fia. Kírt, hogy adjak neki égy kis tavalyi szalonnát, nem baj, ha avas is, mer nincs mit adjon a gyermekiknek enni. Osztán, hogy olyan szípen beszílt, én a tavalyi szalonna mellé, vágtam neki égy darabot az ideibül is.
– Ki volt az a Csák?
– Szíp ember vót az, ne fíjj! Tudod, azír kicsit büszke ember is vót, mer mónár vót. A házokkal szembe vót a malom. Előkelő, rangos úriemberek vótak a mónárok abba az üdőbe. Még anyámasszony is avval dicsekedett, miútán özvegyen maradt, hogy kírte ütet még a mónár is felesígül!
Akkoriba, a magyar világba, jött bé divatba, hogy mán Somnyón is kezdtik a fiatal úriasszonyok sétáltatni az olyan kicsi kutyákat. Magyarországrul jött az errefelé, az a módi. Osztán az embereknek nem tetszett, aszonták, hogy : “Máma mán inkább elvezetnek égy kis pulikutyát madzagon, mindhogy gyermeket szüjjenek a világra.” Bíró vót akkor János negyvenbe, mikor béjöttek a magyarok. Az unokatesvírit, Kis Ferencet, tettik meg elébb bírónak, de az meg ráhagyta nagyapádra a hivatalt. Díszkaput állítottak a magyar katonáknak, lenn az Alszegen, a zsidó korcsmájával szembe vót a nagy ünnepsíg. A fiatalok magyaros ruhába őtöztek. Prédikált a tiszteletes úr, köszöntötte űket. Még ide is került égy nímet kisasszony, égy tiszt hozta magával. Nem tudtunk véle értekezni, mind mutatta, hajtotta a fejit a tenyeribe: sláfen, sláfen, osztán mikor megértettük, vetettünk ágyat neki. Vót Irmának égy kis keszkenője, fehír alapon piros bokréták vótak rajta, azt odaadtam neki emlíkbe.
– A kocsmárost, Salamont is elvitték a lágerbe?
– El biza szeginyeket, az egísz familiát. Égy szekérre felpakoltak, amit csak tudtak, vót égy kis léányok, Frederika, ült a szekér tetejin, mintha most is látnám, szorította magához a hajasbabáját. Itt Csehibe, ahun most a gyár van, ott vót a gettó, oda vittik elébb űket. Ott aludtak szeginyek a fődön, oda leteritettík a párnájokat, donyhájokat, esett az eső, ázott minden. Osztán onnét is elvittik űket arra messzire, Nímetországba. Többet sose jöttek haza.