Pánkó, safrang, kőccsönkapálás

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 27 március 2015, 22:27 / actualizat: 14 április 2015, 15:14

Bódizs Edith

Pánkó, safrang, kőccsönkapálás
– Interjú a nagymamámmal 11 –

„Ű csinálta nekünk ezeket a fénykípeket, ami itt a falon, az ágyam felett van.”

– Tudd meg, én addig le nem ültem fonni, ameddig a lámpaüveget meg nem törülgettem. Anyámasszony, az nem szeretett takarítani égy cseppet se. Jött a Húsvít, nekifogtam, hogy a kályhát pucoljam meg. Anyósom jött-ment a házba, haragudott, duzzogott, motyogott, hogy nem tud vélem beszílgetni. Éccer azt mondja: „Enne meg a fene takaritásostul, mejek én el hazulrul!” Fogta magát, elment a szomszídba Kelemen Érzsókni, ott mindig sokan vótak, jártak oda varrni. Mikor hazajött, mán nem vót semmi baj, sorolta: ezt hallottam, azt halllottam. Osztán én se hoztam fel, hogy „maga meg mír szaladt úgy el”!? Aszonták nekem, mikor idekerültem: nem lakok én el avval égy hétig se! De én mindig nyúgodt termíszetű vótam. Most is, hogy mán öreg vagyok, látsz te ki énbelőlem nagy hírtelensíget?
– Nem, de gondolom, csak megsértődtél, ha bántottak.
– Hát osztán, ha olyat mondott, ami nem tetszett, kicsit lesütöttem a fejem, az biztos. Tudta azt mindenki, hogy anyósom nagyszájú. Még Nímeti Érzsi is mondta neki, fáír vótak az erdőre ketten: „Jaj, Zsuzsi néném, mi lesz magával, ki gondozza el magát?” Azt felelte rá anyámasszony: „Van nekem égy jó menyem!” De szeretett az engem azír. Jánostul tudom, hogy mindig, mikor Somnyón vótam a vásárba, egísz nap engem várt. Ügyelte az ablakot: „Hogy nem jön mán? Hogy nem jön mán?” Mikor osztán meglátott, hogy jövök felfelé a dombon, összecsapta a két kezit örömibe: „Na itt van mán!” Azt a Nímeti Érzsit is nagyon szerettik a gyermekik, mindent megengedett nekik, mikor odamentek hozzá, még pályinkás kényeret is adott nekik.
– Nagyapónak ki volt a példaképe, kit szeretett, ha már az apja olyan csapodár életmódot folytatott?
– János nagyon szerette a nagybátyját, anyámasszonynak a tesvírit, az öreg György Andrást. Pánkónak hítták a faluba. Az is meghalt tüdőbajba 45-be, pont 45 éves korába. Mindig olyan jókedélyű vót az, olyan nyájason beszílt, jó bémondásai vótak. Éccer kapálni vótunk egy csapaton arra kinn a Dinnyefődön. Lúháton jött oda ki hozzánk. Odakiátott az út szílirül nagyapádnak: „Öcsém, ki rendezte ezt a publikumot?” János meg azt kiátotta vissza: „Az asszony!” Kőccsön kapálni jártunk akkor a legtöbbet.
– Kalákába?
– Nem kalákába, kőccsön, ahogy mondom. Égyik nap felfogtuk a mi ríszünket, jöttek a rokonok, jócimborák, fiatalok, égy nap alatt el is vígeztük. Azután felfogtuk a másiknak a fődjit, azt is megkapáltuk égy nap alatt. Olyan jól tőlt az üdő, mikor itt is égy nagy csapat kapás, ott is égy nagy csapat a mezőn. Tizenketten, tizennígyen is vótak égy helyen, hozták a jó ennivalókat: reggelit, ebídet, vacsorát, jót főztek.
– Mit főztek, mit ettetek?
– Reggelire vót pergelt tíszta meg savanyóleves, két leves vót frostokra. Dílre mindig paszuly vót, meg valami sütemíny: vagy kürtőskalács, vagy kukoró, vagy csőröge vagy valami lerbesült. Körbeültük, úgy kanalaztuk a levest, a fiúk meg tréfábul felemeltík a levesestálat, beléittak. A pályinkát se, sose tőtöttük ki pohárba, csak az üveget adták körbe az emberek, úgy itták. Este mán a gazdánál vacsoráztunk. Vacsorakor húsleves, krumli hússal. Vót úgy hogy tyúkot vágtak, vót úgy hogy disznóhússal főtt. Eltettük a füstre, osztán év közbe kiáztattuk jól, avval főztük a húslevest. Akkor mind csak a füstrül ettünk, nem vót hűtő! Meg idesanyám, jút eszembe, aszalta a paradicsomot. Mikor a kényír megsült, kiszedte a kemencébül, bétette égy tepsibe az olyan kis apró, írett paradicsomokat. Megaszalódott, télen megfőztük, leszűrtük, csináltunk hozzá mártást, habarást, égy kis rántást, olyan finom vót, hogy csuda. Az aszalt szilvábul meg idessíget csináltunk, vasárnapra. Kimagvaltuk, megmostuk (mer fenn tartottuk a padláson, porosodott), diót daráltunk hozzá, téfelt tettünk a tetejire, bé a lerbe. Kellett annál finomabb? Az vót akkor sütemíny helyett. A lakadalmokba is csak az vót rígen: kalács, rózsafánk, pánkó, tejbegríz, ilyesmi. Elébb a piskótát kezdtik el sütni, a városrul jött bé az a divat, meg a püspökkényeret, az is olyan kavart tísztaféle vót. Tán az ötvenes évekbe, a Bűti Bori lakadalmába, vótak először ilyen mai cukrásztíszták. Azt is mindenki megsütötte otthun, úgy vittük kosárba, meg a liter bort demizsonba.
– Mit tudsz még az öreg Pánkóról?
– Nígy gyermeke vót annak. A legkisebbik fia, Pánkó Pista, tizenhat éves vót, mikor az apja meghótt, kiszökött Magyarországra. Gyalog ment át a határon Börvely mellett, ott lakott égy rokonsága, úgy ment át, mintha ű is a mezőre menne dógozni. Szőlőn meg dinnyén ílt, ameddig eljútott Ózdra. Nem jött haza csak 56-ba, mán vót felesíge, elvett égy magyarországi asszonyt, a mesterinek a léányát. Ű csinálta nekünk ezeket a fénykípeket, ami itt a falon, az ágyam felett van. Az egísz atyafiságot lefénykípezte. Még azt is, ahogy mejünk a Pokoltóra május elsejin, a nagy kosár ennivalóval. Azt mondta: ű csak újlakiason akarja inni a pályinkát, az üvegbül, ahogy rígen itták. Pedig akkor mán nagy ember vót, bányamírnök! Arra vágyott mindig, hogy itt temessík el. Mégse úgy lett. Úgy szerette az nagyapádat, neki az vót a nagybátyja. Meghagyja, ha valami törtínik véle, azonnal értesítsük. Mikor János halva feküdt 79-be, táviratoztunk neki. Másnap hazajött felesígestül a temetísre. Béjött vélem a kiszobába, oda vót kinyútóztatva János, megnízte a halottas ágyán. Ahogy ott állunk, mondom néki: „Oh, Pista, ha tudná bátyád, hogy itt vagy!” „Tudja az ángyom!” ezt válaszolta. Rá égy évre elment ű is. A szive vitte el, sokat cigerettázott nagyon, égyiket gyútotta a másik után.
– Mindig csapatba jártatok a mezőre?
– Nem mindig, éccer, jút eszembe, kinn a máléfődön, a Középcseren, kapáltunk ketten nagyapáddal. Valamin összekaptunk. Addig- addig, hogy mondom: „Hogy nem üt meg éngem a ménkű!?” Nemsokára kerekedett égy nagy felleg, elkezdett erősen villámlani. Hova fussunk, hova fussunk? Ott vót a közelbe a Kis Józsi kunyhója, oda bújt bé a kerülő is, ha nagyüdő vót. Arrafelé vettük az irányt. Megfogom a karját, mondom: „Ha engem üt, üssön tíged is!” Osztán ezen kacagtunk égy nagyot.
– Boldog voltál mama?
– Bódog is én. Ha olyan ügyes uram vót! Hallod, mikor Zilajon vótam a korházba, a fájós lábommal, mellettem feküdt, a szomszídos ágyba, égy zsidó asszony. De az olyan félválrul beszílt vélem, mintha én olyan utósó lennék. Osztán amikor eljött hozzám nagyapád látogatóba, úgy megváltozott égybül, mintha kicseréltík vóna. S aszonta nekem, hallod, mikor kíszültem haza: „Safrangba kéne magának járni!” Az nem hiszem nem valami úri őtözet lehetett, azír mondta, hogy olyan talpraesett az uram. De nem is vette észre senki rajtam, nem hallottam senkitül, hogy „Nagy Jánosné fílti az urát!” Mert vót eszem, ládd! Minek hízlaljam én avval a másik asszonyt? Inkább büszke vótam. Mind égy somnyói asszony, az is mindig azt mondta: „Én is vagyok valaki! Ajtainak ágyasa!” De ládd, csak addig vót nekem jó dógom, ameddig Bözsi meg nem született!