A két Irma és a másfalusi
Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.
Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 23 május 2015, 12:25
Bódizs Edith
A két Irma és a másfalusi
– interjú a nagymamámmal 19 –
fotó: Facebook/Kalotaszeg Néptáncegyüttes
– Hatvannígybe eladtuk a tehenet, kellett a pínz Irmának, hogy csináltasson magának banketti ruhát. Ami megmaradt, abbul béüvegeztettük a gangot. Többet osztán nem tartottunk jószágot. Addig vót tornác, azután lett belőle veronda meg gang.
– Anyut hogy-hogy taníttattátok?
– Hát anyád előtt nemigen ment itt senki égyetemre. Utána ment a két György fiú, meg a Kis Ferenc unokái, most mán osztán nem is hiszem legyen fiatal, akit ne iskoláztassanak. De mik se terveztük ezt, csak Irma, mikor a közípiskolát elvígezte, elment a munkaelosztóhoz, ott meg nem vót csak vasúti pínztárosi állás. Mondom: „Oh, fiam, ott íccaka is kell dógozni, az nem fehírnípnek való!” Ránk hallgatott, nem fogadta el. Vót égy káresztelki léánycimborája, osztálytársa, Kovács Irma, az apja annak is kollektíva elnök vót ott a közsígbe. Azok meghallották, hogy az URéCséCsé ád ösztöndíjat. Az a falusi bótok szövetkezete vót. Eljött ide az a másik Irma, hogy ű menne égyetemre, de nem szeret magába tanolni, tanoljanak ketten. Aszontam anyádnak próbálja meg, úgyis olyan kis vírszegíny, víkonydongájú vót ű mindig, nem való vót ű a mezei munkára. Egísz nyáron osztán hun anyád ment Káresztelekre, hun az jött ide, égy hétig itt aludt, itt kosztolt, azután meg a mi Irmánk ment oda nállok. Gyalog jöttek-mentek, vót akkor szekérút Káresztelekre, arra a Fogadósi kút felé, a Sűrűn keresztül. Szeptemberbe vizsgáztak Bukurestbe banktisztviselő szakra. Abba az évbe szűnt meg Kolozsváron a közgazdasági égyetem, a sok székely fiatal mind átment Bukurestbe. De román szakra, mer csak az vót. Sokan lemaradtak azír, félbe kellett hagyják, ha nem tudtak jól románul.
– Anyuék tudtak?
– Valamennyire kellett, hogy tudjanak. Az a Kovács Irma osztán olyan jól megtanolt, hogy égy moldovai fiúhoz ment fírhez, oda is kőtözött vélle Moldovába. A gyermekei nem is beszíltek mán magyarul.
– A kultúrházat mikor építették?
– Látod erre nem emlíkszek, csak azt tudom, hogy hatvanba, mikor innepeltük a kollektíva tíz éves fennállását, mán akkor ott rendeztík a nagy ebídet. De azír az anyád lakadalmát még itt tartottuk a csűrbe, akkor még mindenki otthun tartotta. Nagyapád elkírte a ponyvát a kollektíva teherótójárul, megtódtuk a csűrt sátorral, hogy legyen hely az asztaloknak is, meg táncolni is. Akkor még divat vót, hogy mondtak szíp mondókákat minden fogáshoz, húsleveshez, tőtöttkáposztához, még a pálinkához is. „A pálinka mírges ital, ki azt issza, hamar meghal, télen fázik, nyáron gubbaszt, okos ember nem issza azt!”
Nem akartam én semmikíppen, hogy Irma másfalusihoz menjen, vót itt is elíg jóravaló fiatalember a faluba, de hát ez vót a sorsa. Hamarább udvarolt neki Bukurestbe egy Halász nevezetű, az meg nagyon fösvíny vót. Várta anyádat az állomáson, mikor leszállt a vonatrul, Irma mondta, hogy szomnyas, az meg odavitte a priccolóhoz, hogy abbul igyon. Apád meg ahányszor eljött hozzá, mindig vendíglőbe vacsoráztak. Aszonta a házinénije anyádnak, Maminak hítta: „Na látod fiam, a fösvíny jó férjnek, a gáláns meg szeretőnek!” Mégis apádhoz ment.
– Hogy ismerkedtek meg?
– Itt Újlakon, Kalló Marikának, keresztanyádnak a lakadalmába. Kalló is kalotaszegi vót, mind apád, munkatársak vótak ott Kolozsváron, osztán apád eljött ide a cimborájának a lakadalmába. Égy esztendeig leveleztek anyáddal, a tizedik tanálkozó a mán templomba vót.
Egy nagy kollektivaótóval jött a petri rokonság ide az esküvőre, másik nagyapád a templom előtt figurázott, mindenki bámulta, itt nem nagyon tudták az emberek, mi az. Mamád meg a nagy rakottszoknyájával mind lesöpörte a poharakat az asztalrul, olyan táncot levágtak. Három napig tartott a mulatcság, megkezdtük szombaton, itt Újlakon, azután folytattuk ott Petribe vasárnap. Vasárnap este nagyapád, mikor látta, hogy sok ílelem megmaradt, azt mondta a vendígeknek: mindenkit várnak vissza hétfűn dílelőtt. Azután szokás lett Petribe a háromnapos esküvő.
– Ti nem szerettetek táncolni?
– Dehogynem, vót itt is, hallod, tánciskola. Somnyórul jött ki égy házaspár, tanították a tangót meg a valcert. Idáék most is úgy táncolnak, kilípíssel. Bözsit is levittük, a kultúrba tartották az órákat. Megfigyelte, ne fíjj, hogy ki táncol ügyesebben. Még szerelmes is vót, abba a Sanyiba, aki a másik Bözsit vette el. Mikor mondták, hogy az a Bözsi is pont olyan ruhánakvalót vett magának, amilyet én vettem neki, úgy örült a mi Bözsink! Kísőbben mán csak a kézfogókat tartották otthun, a háznál, a lakadalmakat mán csak a kultúrba rendeztík. A kézfogókba Bandi, az Ágnes veje muzsikált, de hallod, úgy hogy égyszerre gitározott, a szájharmónikán a dallamát fútta a nótának, a lábával meg dobolt, verte a ritmust. Olyan zenét csinált az, hogy városon se tudnak különbet. Apád is szípen harmónikált, flótázott, meg a rádiót, televíziót megjavítja, de én akkor is csak azt mondom, nem különb a másfalusi égy cseppet se az idevalósinál!
