Festett láda, cserépedény, esküvő

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna 1911. január 16-án született Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta település, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját szinte soha nem hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Bódizs Edith

fotó: sulinet.hu

Festett láda, cserépedény, esküvő
– Interjú a nagymamámmal 8

– Kilenc párnám vót, mikor fírhezmentem, meg a kaszten, abba vót a ruhám, meg a padláda. Akkor ez vót a bútor. Én is csak akkor láttam először sifonyt, mikor a Ferenc bátyám fogadott léánya fírhezment. Elébb ott laktak idesni, akkor jött bé divatba a szekrény. Idesapám se tudta mi az, avval fogadott, hogy: “Béállítottak ezek ide a sarokba égy nagy tyúkólat”. A ládámat Ferenc bátyám festette. Az mindenhez értett, csak olyan lassan dógozott, nem sietett véle. Ű írta meg idesapámnak a gomfáját, még most is jól ki lehet olvasni, hogy “Kelemen B. Ferenc”. Nem kopott meg égy cseppet se, mind más rígi gomfákon az írás.
– Más bútorotok nem is volt?
– Vót még égy szíp, takaros kerekfejű ágyunk. Háromszáz lejír csináltattam én azt, mikor idekerültem Jánosni, rögtön azután. Adtam én azír el vászonlepedőt. Ne fíjj, el kellett azír adni vagy öt-hat lepedőt. El biza. Az új ágyat, új padládát más szobába tartottuk, ahun nem laktunk, hogy ne mocskolódjon.
– Mesélj az esküvőtökről.
– Olyan szíp május ötödike vót. Gyönyörű szíp virágos vót a kertünk. Olyan nagy fű vót a kertbe, hogy a jószág legelte. Ott ebídeltünk a ződbe. Ferenc bátyám rendezte az én lakadalmomat, kikereste a helyet a kertbe, ahun egyenes vót a főd, hogy tudjunk táncolni. Két helyen vót a mulatság, nálunk fenn a Felszegen, és itt lenn nagyapádéknál. Dílelőtt vót az esküvő a templomba. Mikor kijöttünk az esketísrül, rákezdte a muzsikás, a templom előtt táncoltunk. Még Bogdán Jóska is megtáncoltatott, pedig mán akkor üdős ember vót, még az is jút eszembe, azt futták, hogy “Dobos Gábor betyár vót”. De nem fújják mán ezeket a rígi nótákat. Ez a Nímeti Érzsi, a szomszídbul, úgy danult, még csengett. Csak nem jól, mindig vitte félre a nótát.
– És utána mi volt?
– Utána a menyasszony hazament, a vőlegíny is hazament. Külön ebídeltünk, mindégyik otthun. Mikor megvót az ebíd, dílután jöttek a menyasszony után. Énutánam is eljött apámuram. Kikíreztettek, utána tüllünk elindult a menet, az alsó utcán mentünk vígig, ki az országútra, a templom alatt fel. Itt Jánosni, mikor megírkeztünk, mulatott égy darabig a níp égyütt, azután a menyasszonyos háztul visszamentek fel a Felszegre, én meg itt maradtam a vőlegínnyel. Itt apámuraméknál nagy lakadalom vót, három első muzsikás, Sándor, Samu, Gyula Ilosvárul, vót cimbalmos, három kontrás, gordonos, összesen vótak vagy nyócan. A miénkkel, mikor azok is lejöttek ide, pontoson emlíkszek, vótak tizenketten.
– Mi volt az ebéd?
– Dílbe vót húsleves, savanyóleves, olyan köszmétés, aszalmányos, úgy híttuk, téfelesen. Inkább cseríptángyírbul ettek. A főasztalra porcelántánedínyt tettünk meg vaskalánt, de hátrébb mán nem jutott, csak cseríptángyír meg fakalán.
– Két leves egymás után?
– Hát persze, finom vót az, osztán azután feltettik a levesbefőtt húst is. Itt ettek az udvaron, nagy vót ez az udvar akkor, még a gang nem vót meg. Keresztül tettik az asztalokat. Elébb kicsit simatolt az eső, azután meg szípen kisütött a nap. Aszontuk Jánossal: az íletünk is ilyen lett.
– Hogy voltál felöltözve?
– Esküdni fehír ruhába mentem. Selyemcsíkos fehír ingem vót, újat vettünk, pedig vót nekem fehír blúzom elíg. Szoknyát nem vettünk újat, csak kötőt meg blúzt. Olyan nagy rózsák vótak a kötőmön, mind a tenyerem. Selyembül. Szíp fekete bűrcipőm vót, lagorrú. Azt akkor vettük a lakadalomra. Olyan, hogy csak az orra vót lagbul. Elsőrendű. Úgy szorított, alíg tudtam lípni, de nem bántom én, mer csinos vót a lábom benne. Mikor a slájert levettem, felkontyolt a sompolyasszony. Borica néném vót az, a János nénje, én is nénémnek híttam. Azután delin lengyelinget vettem, ibolyaszínűt, a mejemen tikkelises, himzett vót. A szoknyám bordó vót, selyemcsíkos, a fejemen meg szíp nagyszekfűs delinkeszkenő, fehír. Vót nekem legalább tíz delinkeszkenőm is. Még kapálni is jártam véle. Mindenem megvót nekem, amire vágytam.
– És mire vágytál?
– Mind csak a szípre, szíp rokolyára, keszkenőre, mindenre. Ami égy asszonynak kell.
– Szeretted nagyapót?
– Szerettem biz én, úgy karolt az engem mindig, akárhova mentünk, nem tett úgy, mind sokan, hogy mulatságba nem látja meg a felesígit. Csak az a nagy fíltikenysíg ne lett vóna benne. Még ötven év után is, ha égy kicsit ivott, mindig azt emlegette, hogy én kípes vótam 26-ba égy szál pendelybe kimenni Miskához a kapuba.
– És nem csaltad meg soha?
– Mír csaltam vóna meg? Há szíp ábrázatja vót, okos is vót, ügyes is vót. Vajon a falubul kivel tudtam vóna felcserélni?

Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 7 március 2015, 08:47