Fiúka, Kis Kovács, kisüveg szilvapálinka
Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.
Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 9 május 2015, 09:27 / actualizat: 19 május 2015, 11:56
Bódizs Edith
Fiúka, Kis Kovács, kisüveg szilvapálinka
– Interjú a nagymamámmal 17 –
– Minket Balázs tanító tanított. Az vót itt a kántortanító, énekelt a templomba is. Három gyermeke vót, a legnagyobbik Laci, aztán jött Sándor, akinek úgy mondtuk: Fiúka. A legkisebb Ilonka vót. Fiúka tüdőbajos lett, hülísbül kapta, akkor még nem vót penicillin. Sokan meghaltak tüdőbajba, tüdőgyulladásba abba az üdőbe. Mikor Irma is elkapta a tudőgyulladást, az mán ’51-be vót, elíg vót neki égy penicillin-inekció, meg is gyógyult attúl az égytül.
Olyan vicces vót az a Fiúka, jómodorú, kedves. Jött ide, mikor ípítettük a csűrt, osztán szólt hozzá, hogy így kéne, meg úgy kéne. Mindig aszonta: neki olyan léány kell, akinek még a kisujjába sincs hiba. De osztán nem került rá sor, hogy megházasodjon, úgy halt meg, mind legínyember. Még a harminc esztendőt nem tőtötte bé. Tudta ű, hogy nem íl sokáig. Itt ment el az ablak alatt sokszor, békiátott anyámasszonynak: „Kis Nagy Bálintné (így hítta, mer az öregmama is Nagy Bálintné vót), mikor fujják el nekem, hogy „Mán elmejünk az örökbe, paradicsom kűkertjibe”? „Óh, Fiúka, nem kell azt még fúni!” –anyámasszony próbált viccelődni véle. Osztán ’48-ba meghótt, égy téli iccaka. Átjött Balázs tanító mihozzánk, áthivutt, hogy mik őtöztessük fel. Azt mondta nagyapádnak: „Fűsüld meg szípen fiam, mer úgy szerette, hogy jól álljon a haja!” Akkor iccaka, mikor Fiúka meghótt, Laci, a másik fiúk, hazajött az orosz fogságbul. A Jóisten az egyiket elvette, a másikat visszaadta. Az egísz Csahóci az övék vót, az a nagy telek, ott a házok hátánál. Megvettík vót Böjti Daniéktul, mer azok elherdálták a vagyont. Minden nap békocsikáztak Somnyóra a vendíglőbe, ettík a libamájat, rendeltík a drága íteleket, finom italokat, oszt elprédálták a sok fődet. Balázs tanító meg megvette. Azután osztán kiosztották huszonötárba, amikor béjött a kollektíva.
– Huszonötárba?
– Igen, csak huszonöt ár vót szabad legyen mindenkinek, saját főd. Nekünk is osztottak ott égy darabot, másik helyen meg elvettík. Azok a Balázsék elkőtöztek osztán Váradra. Ilonka mindig írta a levelet halottaknapján, kírt, hogy vigyünk a Fiúka sírjára is égy csokor virágot. Megvettük a sírhelyet tüllük, oda leszek én is eltemetve Fiúka mellé. Balázs tanító anyámasszonnyal vót égybeli, de hosszabb íletű vót, ’75-be halt meg, kilencvenéves korába. De még nyugdíjason is feszt tanítani akart. Éccer elküldtem anyádat oda hozzájok, még itt laktak Újlakon. Há nem kikérdezte a leckét tülle?! Irma első osztálos vót, nem ismerte fel az I betüt, az öreg meg vette a pálcát, és tenyerest adott neki. Irma sírva jött haza, hogy ű többet oda nem mejen.
– A kollektíva alatt hogy éltetek?
– Szűkösön. Csak akkor vót pínzünk, ha valamit eladtunk. Meg vót égy tehenünk, árultuk a tejet, túrót. Jút eszembe, Nagy Miklósné mindig hozott két tojást, mik meg adtunk írte égy liter tejet. Összegyűtöttem égy héten vagy harminc tojást, meg égy kis paszulyt, égy kis málélisztet, búzalisztet, vittem a piacra, hogy tudjak égy hétrevalót vásárolni. Adtunk el pálinkát is. Két liter pálinkáír kaptunk ötven lejt. Az elíg vót égy hétre, ílelemre.
– Volt aki megvegye a pálinkát? Nem volt mindenkinek?
– Hát vótak akik vettik, legtöbben iszákosok. Lakott itt a temető alatt égy agglegíny, Kis Kovács, szegíny családbul származtak, ott vót égy kicsi házok, ahogy mejünk felfelé a Simonyi pusztára, ott balfelől, ahun most az a kis szilvás van. Az anyja itthagyta, fírhezment Ilosvára, a nagynénjivel lakott. Kicsi barna fehírníp vót, Kovács Máriskó. Köszvínyes vót nagyon a lába, nem tudott járni. Kis Kovács sokszor felkapta a hátára, lehozta ide minálunk, beszílgessen Bözsivel. Figura vót az a Kis Kovács. Ment a bótba, kírte az italt. A bótos azt mondta neki, hitelbe nem ad. Erre ű azt felelte, nem is hitelbe kell neki, hanem ingyen. Mindig szavalta a verseket a gyermekiknek, de nem Petőfitül, ne gondold, hanem mondókákat, amiket ű tanált ki. Bözsi, mikor el vót keseredve, hogy mi lesz űvélle, ha én meghalok, mindig az iszákosokat hoztam fel neki példának:”Látod Kis Kovács is, Józsika is, ez a János is, innen a szomszídbul, milyen szípen elmentek, nem maradtak senkinek a nyakára”.
– Ferenc bátyádnak a fia is elzüllött…
– Igen biza, elkőtöztek azok innen arra messzire, Motruba, osztán iszákos lett, pedig jó állása vót, a milicián dógozott. Nyócvankettőbe vót itthun utójára, úgy jött haza, hogy hiányzott égy ujja. Eljött ide minálunk, azt kérdezte tüllem, tudom én ki vót az a Kinizsi Pál. De azt nem mondta meg, mi lett az ujjával. Osztán azután többet nem látta senki, elment a nagyvilágba, elkóborolt. Elhagyta a szíp nagy lányát, felesígit. De vót itt olyan is, aki felesígestül züllött el. Elkorcsosodnak az ilyenek. Az Alszegen laktak, Imrénének hítták az asszonyt, ríszeges vót, annyira ivutt, hogy elkapta tülle az ura is. Újévbe mentek itt lefele az úton összefogózva, éccer csak beléhengeredtek a hóba.
– Te nem szerettél inni?
– Én a korcsmába soha bé nem tettem a lábom. Még égy pohár szódavízír se. Nem is én! Éccer Somnyón árultunk a piacon, többen Újlakrul, odajön égy ismerős somnyai ember, engem is ismert, a komámasszonyt is, aszongya nekünk : „Jöjjenek, veszek én magoknak égy deci pályinkát!” Nem mejek én, mondom, a világír se! Hogyne, hogy még elbeszíljík a faluba, hogy Nagy Jánosnét a korcsmába látták!
– És most?
– Most is égy kisüveg szilvapálinka nekem dosztig elíg három hétig.
