Telepes rádió, disznótor, kurtaspagetti
Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.
Bódizs Edith
Telepes rádió, disznótor, kurtaspagetti
– Interjú a nagymamámmal 18 –
Ötven éves vót Bözsi, mikor a sárgaságot elkapta. Béfeküdtem én is vélle a korházba, mer kellett mellé valaki, aki rendezze, forgassa. Ott aludtam vélle égy ágyba, meg égy szalonba vótam a sok sárgaságossal, mégse lett bajom, látod. Rónai doktor kezelte, mind csak erős altatót meg nyugtatót adott neki, olyan kába vót szegíny Bözsi. Azt hitte az a Rónai, hogy ha nem tud járni, akkor olyan ügyefogyott. Pedig milyen okos vót! Az ismert mindenkit a faluba, megjegyezte, ki mikor született, mikor konfilmált, mikor házasodott, mikor hagyta el a felesíge, mikor halt meg. Még azt is tudta, mi hun van a spájszba, pedig soha nem járt ott. Sokszor, mikor kerestem az olajat, vagy a cukrot, ű mán mondta: „Ott nízze meg ides a telazsi jobb vígibe, ott kell legyen!” A korházba teljesen megőszült, pedig olyan szíp hosszú, déríkon alul írő gesztenyeszínű haja vót. Le kellett vágjuk, pedig azelőtt minden héten égyszer megfüsültem, béfontam, felkötöttem kontyba a fejire. Úgy vágtuk le béfonva, osztán eljátszották itt a gyermekik az udvaron.
Azt is tudta kívülrül mit mondott a rádió. A híreket, mindent észbetartott. Még a bémondóknak is mind tudta a nevit kivülrül.
– Mikor vettetek rádiót először?
– Irma vette, mán dógozott Váradon. Hatvannígybe vót ez. Jött haza égy vasárnap vonattal, nem is vártuk, csak úgy bétoppant, kérdi: „Van jó ebíd? Mer jó ebídhez szól a nóta van!” Telepes rádió vót, úgy hítták akkor, kicsivel nagyobb vót égy cipős-katulyánál. Delta, ez vót ráírva, jól emlíkszek. Járt belé nígy hosszukás elem. 1300 lejbe került, részletre fizette ki Irma, minden hónapba vontak le a fizetísibül száz lejt. Akkor még nem vót bévezetve nekünk a villony.
– Mikor vezették be az áramot Újlakon?
– Tán hatvanötbe, de nem mindenki köttette bé még abba az évbe, mer, mit gondolsz, drága vót az! Azelőtt, még az ötvenes évekbe, a Szegvígen vót égy kovácsműhely, meg ott vótak a kollektíva-istállók is, ott fejlesztettík az áromot, helyileg. De az csak olyan gyenge dolog vót. Reggel ötkor megadták, úgy tán nyóc óráig. Este megint, mikor bésötítedett, tizenégyig vót arom, akkor úrra elvettík. Hatvanhétbe vót anyádnak a lakadalma, kétezer lej maradt meg a menyasszonytáncpínzbül, miútán kifizettük a muzsikást, meg mindent. Kérdeztük, megtartják vagy mi legyen vélle? Irma aszonta: vezessük bé inkább a villonyt, mer pont annyiba kerül. De ne gondold, hogy rögtön vettünk hűtőt meg tévét! Televiziója leghamarébb Heté Jánoséknak vót. Odajárt az egísz falu meccset nízni. Felvittík az anternát a Sutakra, fel a dombra, hogy a magyar tévét béfogják. Akkor is csak olyan szemcsés vót a kíp, úgy kellett nízni.
– És még mi volt a szórakozás?
– A disznótorok. Egísz télen dísznótorba jártunk. Novemberbe kezdte el mindenki vágni a disznót. Nagyapád azelőtt este elindult hivogatni, tesvíreket, unokatesvíreket, rokonságot, közeli szomszídokat, jóembereit. Másnap reggel korán jöttek a disznófogók. Pálinkáztak, kínáltuk űket szalonna-hagymával, piritott kényírrel. Égy asszony csak a főzíssel foglalkozott. Teli vót a nagyház, a nagyszoba níppel. Dílre főztünk disznótoros káposztalevest, másodiknak krumplipüre vót fokhagymáshússal. Vacsorára mindig tőtöttünk káposztát, akkorára meglett a víres-, májashúrka is. Osztán vacsora után jött a mulaccság meg a maszkurások. Fel vótak őtözve az emberek is asszonyoknak, nem ismertük meg űket, kellett nekik adni mindenbül. Addig nem mentek el. A Borica néném vejinek, Martin Andrásnak, olyan jó csengő hangja vót, hogy még táncolni is lehetett rá, ahogy danult. Sámsonbul került az ide. Éccer, hallod, nem fértünk a házba, felmásztunk a padlásra, ott táncoltunk. Nagyapád bézárta az ajtót, hogy a vendígek ne tudjanak hazamenni. Hajnalig mulattunk. Másnap a távolabbi szomszídoknak is vittünk kóstolót. A többi hús felkerült a füstre, meg bésóztuk. A padláson füstöltünk, kinyitottuk a kémíny ajtóját, és akkor a füst odament a húsra. Meg amikor majorságot vágtunk, vagy friss húst vettünk, és nem használtuk el az egíszet, leeresztettük vederbe a kútba, csilánlevelet tettünk a tetejire, égy-két napig nem romlott meg. Rígen csak égyszer égy héten ettünk húst, vasárnap, meg nyáron, amikor a nagy munkák folytak, kapálás, aratás idejin. De most se kívánom én, csak ritkán, a húsfélit. Ma estére is aszontam anyádnak, hogy spagettit főzzön gombapaprikással. Mán itt is lehet kapni a bótba, igaz, nem olyan hosszú, mind városon, ez olyan kurtaspagetti. De jó azír az, elíg hosszú az!
Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 15 május 2015, 22:08
