Kík víz, piros víz, Pokoltó

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Kík víz, piros víz, Pokoltó
– interjú a nagymamámmal 12 –

fotó: www.robertscottbell.com

– Huszonhárom éves vótam, amikor mán nagyon akartunk gyermeket. Még azelőtt született égy kisléányunk, Katinak neveztük, de 19 napos korába meghalt, koraszülött vót, nem tudott szopni. Azután osztán lett Bözsi. Úgy örültünk mik annak, olyan szíp nagy gyermek vót, sose gondoltam vóna, hogy így járunk vélle. Mikor vittük ótásra, csak ű vót olyan fejlett gyermek, meg annak a Szilágyi Józsinak a kisfia, akik ott laktak Somnyón a városvígín. Elzüllött az kísőbben, pedig olyan szíp felesíge vót, hogy ritkaság. Tíz hónaposon adták akkor a gyermekiknek az ótást. Lett égy nagy seb a vállán, sírt erősen, nagyapád meg odaadta neki az óráját, hogy játszodjon vélle. Bözsi meg puff, fődhözvágta, szíjjelment az óra. De ládd, nem vót írte semmi baj. Nem vótunk mik olyan hirtelenek, égyikünk se. János, ű égy kicsit idegesebb vót, de el tudtam én mindig csillapítani. Tönkrement neki az idege amiatt is, hogy Bözsi úgy járt, azután meg a kollektíva miatt.
– Bözsi hogy betegedett meg?
– Olyan bódog vótam én 25 éves koromig, ameddig Bözsi egíszsíges vót. Olyan szíp anyagokat lehetett akkor kapni, olyan szípeket vettem neki mindig. Plussolt selyem vót, olyan vastagabb selyem, pici kis bokréták vótak benne. Amilyen jól állott annak! Mikor másfél éves vót, mán akkora vót, mind égy hároméves. Hátulgombolós ruhát csináltattam neki, kantusnak híttuk rígen. Azon a kípen is a falon abba a ruhába van. Akkor még tudott járni. Üzente János, menjek le az Alszegre, mer Salamonni, a korcsmárosni az udvaron, ott a fénykípisz. Ott ahun most a diszpenzár van. De máskíppen is viseltem én a bajom, ameddig János ílt. Olyan rokonszerető ember vót, az én rokonaimhoz is mindig olyan kedvesen beszílt, úgy fogadta űket. Vót égy kémeri néném, Kalári, idesnek a tesvíre, mikor kérdeztük tülle: „Na tisztát vett néném?” Azt felelte kacagva: „Nem én, csak másat vettem!” Vittik bé a korházba, béhuzatta magát a szekérrel ide az udvarra, hogy lásson minket utójára, mán nem tudott leszállni a szekérrül. Míhrákja vót, még ötven éves se vót.
– De Bözsiről meséltél….
– Igen, csak égyszer tudtam ráadni azt a selyemkantust. Este, mikor vetkőztettem, azt kérdezte: „Ides, mikor adja rám megint ezt a szíp virágos kantust?” Mondom: „Fiam akkor, mikor megint vasárnap lesz”. Másik vasárnap mán nem vót kire adjam, elbetegedett.
– Hogy betegedett el?
– Csütörtökön törtint. János lehajtotta a teheneket a Krasznára, hogy fürössze meg űket. Ameddig a jószág feredett, ű fejest ugrott a keringőbe, ott ahun mílyebb a víz. A gyermek anyámasszonynak az ölibe vót, a partrul níztik. Mikor látta az apját ugrani, nagyot visított. Anyámasszony haza is hozta, mert nem akarta abbahagyni a sírást. De akkor még nem látszott rajta semmi. Ott játszott egísz dilután Kis Andrásni a tornácon. Ott laktak azok közel, az Alszegen. Óh de sokszor mondtam, bárcsak égy rossz álom lett vóna.
– És azután?
– Másnap, pínteken, vásár vót Somnyón, reggel elmentem a vásárba, a gyermek még aludt. Mízesbábot hoztam neki. Anyámasszony avval fogadott, hogy „Jaj te, ez a gyermek olyan beteg, egísz nap a vállamon pihent a feje!” Hittam: „Gyere ide drága!” Mán csak olyan imbolyogva jött. Nem dógoztunk mik azon a héten semmit. Mind csak az orvast jártuk. Hétfün a görcs kitekerte kezit-lábát. Azután mán nem tudott beszílni se, csak égy-égy szót. Hétfün, mikor vittük Somlyóra az orvashoz, vettem neki kekszet, reszketve vette a szájába. Elébb elmentünk Mártonffyhoz, azt mondta feresszük meg hideglangyos vízbe, hogy fázzon meg a gyermek. És aludjon a friss levegőn, a tornácon. Azután elvittük Wallenberghez. Az rendelt valami cseppeket. Mikor mutattuk Mártonffynak, aszonta, próbáljuk, de nem fog írni semmit. Rendelt ű is valami port, de a se írt semmit. Mindenfélit mondtak, ezt próbájjuk, azt próbájjuk. Hozattunk Derzsidárul kík vizet, azután Kerestelekrül piros vizet, abba fürösztötte anyámasszony égy-égy hétig felváltva. Valami forrásvizek vótak azok. A se írt semmit. Azután hallottuk, hogy diófalaput kell főzni, jút eszembe, még égy szapulóba tettük belé, abba főztük a diófa levelit. Nem javult attul se Bözsi. Még bűjtöltem is égy darabig. Vót aki azt mondta: ki tudja mit vítkeztünk mik, hogy így büntet a Fennvaló.
– Mártonffy doktor mit állapított meg? Mi a betegsége?
– Hát elébb csak azokat a porokat rendelte. Osztán mikor égyszer kijött ide Újlakra, a humlokára csapott: „Jaj tudom mi a baja! Agylobja van!” Hogy az agyának van baja. Felvittük mik Váradra is, de mán kíső vót. Ott a korházba amilyen kezelíst kapott, azt meg kellett vóna kapja az elejín. Ott vótam vígig mellette, égyik nap spenótot adtak ebídre. Bözsi aszonta: „Én ezt a libafost meg nem eszem!” Addig nem látott ilyesmit, mik nem főztünk spenótot soha. Ötéves korára lassan megtanult osztán megint rendesen beszílni. Nyóc esztendős vót, mán megvót anyád, Irma is, mikor bévittük megint Mártonffyhoz. Csak égyedül mentem bé a rendelőbe, nagyapád kinn maradt Bözsivel. Mikor kijöttem, könnyes vót a szemem. „Minek sír maga ides?” – kérdezte Bözsi. Mondom, azír fiam, mer Irma is beteg. Nem akartam neki megmondani, hogy nem fog meggyógyulni soha. Pedig a váradi doktor avval bíztatott minket, hogy tavasszal mán szedni fogja az ibolyát. Mártonffy előttem bontotta ki a levelit, azt írta a váradi doktor: „Itt járt nálam kis Bözsi, de nem tudtam rajta segíteni.”
De én most is azt mondom, csak ijedtsígbül kaphatta a betegsíget. Osztán lassan csináltunk, amit tudtunk, kínlódtunk véle, hurcoltuk mindenövé, ahova vágyott, elvittük, bálba, lakadalomba, mindenövé. Csináltattunk neki kocsit, még az iskolába is letoszítottuk. Dancs tanító vót akkor itt igazgató-tanító. Szípen megtanította olvasni. Mer Bözsi szeretett mindent tudni, látni, még danulni is olyan szípen tudott. Sokszor mentek itt el a fiúk az ablaka alatt csapatostul, békiátották: „Bözsi, hogy van az a nóta?” Bözsi mán futta. Csak a járást nem tudta többet megtanulni, ami a legfontosabb lett vóna. Felkőltem én ahhoz hétszer is égy iccaka. János váltig mondta: „Jaj te, de jó idegzeted van! Ahogy leteszed a fejed, rögtön visszaalszol.” Vótak azír akkor is rosszfélik, égyszer nagyapádnak aszonták, mikor a kollektívbe vitatkoztak, menjen haza, van neki keresztje, nízze! Hazajött, megállt a küszöbön, aszongya: „Zsuzsi, tudod, még az íjjel felakasztom magam!” Hát nem is tudom én, mi a nagyobb szerencsétlensíg, akinek így jár a gyermeke, vagy akinek fiatalon meghal.
– Gondolom volt ilyen eset is a faluban…
– Vót biza. Miskáékkal komák vótunk, a Pokoltón öltík meg az égyetlen fiúkat, Kánya Ferit. Mer vót a faluba égy szíp léány, Ilonka, oszt az összes fiú azt szerette. Neki meg csak Kány Feri tetszett. Égykori vót az Bözsivel, háromszor ment fírhez, mindig csak legínyemberhez. Május elsejin törtínt, a fiatalság a Pokoltóra járt, majálisozni. Összedulakodtak Ilonka miatt, Kánya Ferit leszúrták, beléhalt szegíny, csak 16 éves vót. Nagy bánata vót az anyjának, annak is. Azután mindig hunyorított az égyik szemivel. Sok minden törtínt ott a Pokoltón. Jártunk oda feredni. Vótak kádak, folyt belé a termálvíz. Ültünk bé a kádakba. Éccer még olyan is törtínt, hogy vót két házaspár, megégyeztek, hogy összecserélik a felesigüket, égyik elment az erdőbe égyik irányba a másik felesigivel, a barátja meg neki a felesigivel a másik irányba. Azután az égyik pár el is vált, a másik meg kibíkült. Nem idevalósiak vótak azok.
– Minden évben mentetek a Pokoltóra?
– Csak addig mehettem én valahova, ameddig anyámasszony ílt. Felkapta Bözsit a hátára sokszor, úgy vitte, én mehettem mellette, mind égy léány. Normázni is csak addig jártam a kollektívbe, ameddig anyámasszony meg nem hótt. Mondtam, hogy olvasni is tudott Bözsit, hogy tőccse az üdőt, annyi sok könyvet kiolvasott. A jobb keze béna vót, varrt a bal kezivel, himzett terítőket, falvídőket. Csak szegíny ű is szabadszájú vót, mindent kimondott, amit gondolt. Éccer jött a tiszteletes úr, hogy adjon neki úrvacsorát. Bözsi ahogy felnízett a plafonra, meglátott égy pókhálót: „Nízze csak ides, milyen nagy pókháló lóg le a lámpa mellett.” A pap asse tudta hova nízzen, tette magát, hogy nem hallott semmit.

Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 3 április 2015, 22:57