Leventék, betlehemesek, nyugdíj
Nagymamám, Nagy Zsuzsánna, 1911. január 16-án látta meg a napvilágot Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta kistelepülés, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját csak nagyritkán hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.
Bódizs Edith
Leventék, betlehemesek, nyugdíj
– interjú a nagymamámmal 16 –
fotó: http://www.frankie.com.au
– Negyvenötéves korom után mán csak olyan barnás ruhákba jártam. Ötven év után osztán tiszta feketít vettem. De a nálam fiatalabbak nem tartják mán azt sötítruhás divatot. Másik mamád, bonyád, ahogy űk mondták ott Kalotaszegen, a negyvenet alíg tőtötte bé, mán feketíbe járt. Mer először meghótt az anyósa, azt gyászolta égy évig, azután meghótt a tesvirínek a fia, azt is égy kerek esztendeig gyászolta, utána mán nem vót kedve többet cifra gúnyába járni.
– Itt Újlakon nem nagyon őrizték meg a hagyományokat, a régi viseletet.
– Nem, látod, mer ötven után, miútán béjött a kollektíva, mán nem lehetett olyan szíp finom kelméket kapni. Addig delinbül, szövetbül csináltattuk a szoknyákat, rokolyákat, a zsidóbótba árulták azokat. A kollektíva idejin meg mán csak olyan hitvány kartonruhát lehetett venni. Osztán lassan elmaradt a rígi viselet, egíszruhába jártunk. Meg kísőbben mán nadrágot is vettek a fiatalabb asszonyok. Még vót úgy is, hogy a zsörsze nadrágra rávettík a ruhát.
– A viseletet nem, de a Betlehemes játékot igen, azt máig megtartották.
– Azt a háború alatt, a magyar világba kezdtík el. A leventék tanulták meg először. Leventének hítták az olyan kis tizenöt-tizenhatéves fiúkat. Az összest elvittík a frontra, akik huszonötbe, huszonhatba születtek. Vót itt égy pap, Szabó Pál, a húszas évekbe került ide, az foglalkozott a fiatalokkal. Oda van eltemetve a templom elejibe. Aszonták itt, hogy katolikus szokás a Betlehemes játík, de azír megtanulták, és utána mán nem kellett tanítsa senki a fiúkat, mer égyik generáció adta át a másiknak. Jaj, nagyapád annyira szerette a Karácsonyt, egísz íjjel nem aludt, rakta a tüzet, várta a Betlehemeseket. Mindig nyócan vótak, égy békíreztető, égy betyár, két juhász és nígy angyal. Este kilenckor megkezdtík a falu égyik vígibe, az Ellefaluba, reggelig körbejárták az összes utcát. Minálunk mindig hajnalfelé írkeztek meg.
– És hazajöttek azok a leventék a frontról?
– Há nem mindenki, vót olyan is, aki sebesülten jött haza. Mind ez a Feri is, a fogságba kapta a betegsíget. Nígy esztendeig vót oda, a többi mind hazajött elébb. Azután pár év után kezdett el sántítani, hatvanba mán bottal járt, a vígin mán nem tudott lábraállni. Legíny vót, mikor elment a frontra. Negyvenbe, mikor béjöttek a magyarok. A mi Bözsinket meg Ferit minden évben égyszer vittík a bizottság elejibe. Azt mondta Bözsinek ott a mentőbe, mentővel vittík üket egyszerre: „Óh, Bözsi, engem mán a felesígem se szeret!” Pedig nagyon is szerette, jól járt, hogy azt vette el. Amit az a Marika megtett írte, más biztos nem tette vóna meg. Mindig olyan szípen, kedvesen beszílt hozzá. Kijött a mentő Somnyórul, úgy vittík üket hordágyra fektetve. Nádudvari doktor vót a bizottságnak a feje. Bözsi megkérdezte tülle: „Doktor úr, mír kell az ilyen szerencsétleneket húzgálni?” Azt felelte Nádudvari: „Azír, fiam, mer bolond a törvíny!” Mind a ketten kaptak égy kis betegnyugdíjt. Azír kellett lássák űket, hogy nem gyógyultak-í meg. Osztán megníztik űket, s látták, hogy csak feküsznek. Sajnáltam azt a Ferit is, ű is olyan magatehetetlen vót. Mán csak feküdt a vígin. Bözsi is tíz évet feküdt, nem tudott mán felülni. Feri tán még tizenötöt is. Csak 49 éves vót mikor meghalt.
– Azt mondtad csak addig jártál dolgozni a kollektívbe, ameddig anyósod élt.
– Igen, azután muszáj volt itthun legyek Bözsivel. Nem ülhettünk csapatoson itthun, csak én vótam vélle. Sokszor mentem a szomszídba sírva, nem vót ki segítsen. Ezt az Iluskát, hittam legtöbbször segíteni. Iluska jó asszony vót, de vót benne is egy kis ördög, mert nem ahhoz ment, akit szeretett. Nem vót gyermeke, az ura hamar meghalt. De fírhezment másodjára is, elvette ez a Miklós. Elhagyta a felesígít írte. Osztán ű is meghalt. Iluska özveny lett másodjára is. Ippen akkor halt meg ez a Miklós, amikor Ferit temettik. Ippen akkor hozták haza Somnyórul a korházbul, amikor Ferit vittík felfelé a temetőbe. Összetanálkozott a mentő a halottasszekérrel. Iluska tizenöt évet ílt Miklós után. Hetvenhatéves vót, amikor leesett az udvaron a barackfárul. Bűti Iluskának hítták elébb, azután meg Gyuriné vót az első ura után, utójára meg Miklósné lett. Mikor Miklós is meghótt, mind a kettőnek csináltatott sírkövet. Kérdeztík tülle mir csináltat mind a kettőnek? Azt felelte, azír mer mind a kettő megérdemli: egyik házat hagyott rá, a másik meg nyugdíjt.
Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 2 május 2015, 11:11 / actualizat: 2 május 2015, 15:31
