Gázos kút, gazos sír

fotó: www.panoramio.com

– Ahogy az iskola felé mejünk, ott az utcasarkon, ott vót a bikaól. Vót ott egy míly kút, abbul itatták a bikát. Odagyűlt a rengeteg níp. Átszaladtam én is a szomszídba, felmásztam a ganédomb tetejire, onnét pont odaláttam. Még mamám rámszólt, hogy nem tudom, hogy a jószágnak enni kell adni, mit mejek bámulni? De hogy ki tanálta ki, hogy lemásszanak a kútba, nem tudom. Mer beléesett a veder. Égy ember lemászott utána, ott maradt. Lement a másik, az is ottmaradt. A harmadiknak mán kötelet kötöttek a dérékára, felhúzták. Azt mondta, mikor magához tért:“Jaj de gyönyörű viragos ríten jártam!” Útkaparó vót az égyik, aki meghalt, ott laktak a mamám házába, bírbe, hogy az mán ide vót kőtözve mihozzánk. Magyarországrul kerültek azok ide. Úgy siratta az asszony az urát, hogy “Drága Imrém nekem”!
– Régen nemigen temették a feleséget a férj mellé. Anyósodnak sincs a sírja az apósodé mellett?
– Nincs az ott biza! Nem vágyott az az ura mellé. Soha nem ment fel a temetőre, hogy bár égy szál virágot ültessen a sírjára. Apámuram mulatságokba soha meg nem látta, inkább táncoltatta a csapzi asszonyokat. Csúf erkőcsű vót nagyon. Anyámasszony mindig azt mondta: “Nem mejek én többet mulatságba, hogy lássam, ahogy ugráltatja a más felesígit”. Inkább hazajött hamarébb a lakadalombul, ellátta a jószágot.
– Nagyapót nem bántotta, hogy nem egyeznek?
– Biz azt bántotta. Mert szerette az anyját. Szerette az apját is, de látta, hogy milyen komisz ember. A nagyszobába a lámpa kampójára kötötte fel magát, alíg múlt ötvenéves. Ránkhagyott égy nagy csomó adósságot. Azt nekünk mind ki kellett fizetni sorba. Vagy 15 ezer lejt, nagy pínz vót az akkor, ’33-ba.
– Az anyósod sírja hol van?
– A harmadik sorba a miénké mellett, mán úgy értve ahova engem is fognak temetni. Egy szíp kis szilvafa nőtt ki a gomfája helyire, mer azt biztos elvittik a tűzre. A sánc mellett meg az ides sírja van, de egy sorral lejjebb.
– Apósodnak az apja, az öreg Nagy Bálint is olyan komisz volt, mint a fia?
– Hát nem vót az se utósó ember, de nem fílt attul az öregmama égy cseppet se. Éccer ippen kíszült szüretre Balogni, az öreg meg lekurvázta. Mamám, mondtam, hogy mamámnak híttam én is János után, vett égy kis ütleg fát, jól megverte az öreget, amír azt merte neki mondani, hogy kúrva.
– Erősebb volt nála?
– Hát igen, mer az ura öregebb vót nála valamennyivel. A mama 1861-béli vót, az ura meg üdősebb. Mamám, mondom, jól eldángálta. Akkor feltette az ágyba, feküdjön ott magába, és elment a szüretre. De nem vót nyugta, csak bántotta a dolog, hazament, hallgatózott az ablak alatt, hogy íl még az öreg, nem hótt meg? A kisablakon kukucskált bé, lássa mit csinál. Azt hagyta meg az öreg, hogy a házat János örökölje, hogy az a telek Nagy névre menjen. Mégse lett belőle semmi, jött a kollektíva, nem lehetett két házunk. Muszály vót eladni, beléültek vóna úgyis.
– Apósodnak nem volt csak egy leánytestvére?
– Vót még égy András nevezetű bátyja, kántor vót, énekelt a templomba, mindig a pappal járt. Banka Kalárinak hítták a felesígit, de nem vót gyermekük. Mintha most is látnám. Ment a szekérrel, úgy énekelt, hogy zúgott az utca, ahun elhaladt. Fiatalon meghalt az is, még nem vót negyven éves se.
A mama, az öreg Nagy Bálintné, hogy itt lakott nálunk mán a vígín, sokszor jött a lánya ide hozzá, az apósom testvíre. Mindig kírlelte a lányát: “Vigyél el fiam magadhoz is, nem azír, hogy nem szeretem itt, de hogy kicsit változtassam a helyem.” Mikor osztán ott állott, hogy mán hal meg, eljött a lánya megnízni. Még magánál vót, felhánytorgatta neki, ne fíjj: “Mindig vágytam fiam hozzád, sose vittél el!” Bűti Érzsinek hitták léánykori nevin a mamát, pont Erzsébet napján halt meg. Mikor halva feküdt, anyámasszony kivette a ládájábul a szatír keszkenőjit, azt mondta : „Nesze Zsuzsi, ezt te érdemelted meg, te mostad a pendelyit!” Apámuram mán nem ílt akkor. Mondtam, hogy mindig gazos vót a sírja, éccer azt mondta anyámasszonynak innen a szomszídbul Kovács Érzsók: “Zsuzsi néném ( Zsuzsi vót ű is), olyan töviskes meg burijányos Bálint bátyámnak a sírja”. Anyámasszony olyan szabadszájú vót, azt felelte rá: “Gyomlálják ki a kúrvák!” Nem ment az soha arrafelé se. Hogyne, mikor olyanokat csinált, hogy jött haza ittason, amír anyámasszony nem kínálta ítellel, fogta a fazakat, kiöntötte a paszulylevest a ház fődgyire. Anyósom meg elszaladt, elbújt tülle, fel a szína padlására. Mikor elaludt, előjött, reggel nem tudtak belőle semmit. De vótak még ilyen komiszok, mind apámuram. Lenn Salamonni, a korcsma mellett vót a kuglipálya. Senki Gyuri, az öreg, ott kuglizott egísz nap. A felesíge, Juliska, le kellett vigye az ebídet, mer az ura nem hagyta félbe a kuglizást. Annak se kelepelhetett sokat az asszony.
– Mihály bátyádról semmit nem mesélsz….
– Rígen úgy vót, hogy a kisebbik gyermekre maradt a ház, az gondozta el a szülőket. Nálunk Ferenc bátyám rendezte el az én szülőmet, pedig ű vót az üdősebb, azír mer Mihály bátyám vőnek ment, olyan helyre házasodott, ahun csak égy leány vót. Tulkos Érzsi vót a felesíge. Született elébb egy kisléányok, aki nígy éves korába elbetegedett. Torokgyíkja vót. Akkoriba sok gyermek meghalt abba, nem tudták gyógyítani. Olyan gyógyszert adtak neki, hogy ráment a betegsíg a veséjire. Nem tudott pisilni. Mentünk oda égy este Jánossal, melegitettík neki a melegvizes üveget, tettik az ágyikára. Sírt a gyermek keservesen, égyszer csak felvisitott, meghalt. Amikor vittik bé a másik szobába kinyújtóztatni, úgy siratta ez a Tulkos ángyom: “Hogy tudjam a fődnek adni ezt a gyönyörű gyermeket?” Még most is ott van a fénykípe a falon az öregházba.

Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 21 március 2015, 12:48