Pipa-dohány, rontás, maskaszag

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna 1911. január 16-án született Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta település, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját szinte soha nem hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Bódizs Edith

Pipa-dohány, rontás, maskaszag
(interjú a nagymamámmal 6)

fotó: www.dreamstime.com

Nem szivaroztak rígen, csak az emberek, de ides pipált. Én haragudtam írte váltig. Idesapám, az nem bánta. Ott a felszegen, ahun laktunk, mikor én léány vótam, mind pipáltak az asszonyok sorba. Jött nálunk János, mán akkor járt hozzám, ides ippen szapult bent a kisházba. Mikor meglátta Jánost, a pipát beléeresztette a lúgba, a dízsába. Restelte magát tülle.
– Az a szapulás miben állt?
– Akkor úgy mostunk. Égyik nap csak szapultunk. Azt a nagy dízsát hittuk szapulónak. Bédugtuk az ajját egy dugóval. Rendre beléraktuk a szennyes ruhát, a tetejire tettünk égy hammost, és arra szórtuk a hamut, jó vastagon. Melegitettünk vizet a vason, ráöntöttük, kidugtuk a dugót, lecsorgattuk égy edinybe. Azt a vizet, ami lecsorgott, megint felmelegítettük. Úrra ráöntöttük. Mindig csak forrón. Az vót a lúg. Az első nap szapultunk, a másik nap sulykoltunk, sulyokkal potyoltuk a ruhát. Mikor a sulykolást béfejeztük, forraltunk bort, piritottunk kényeret: megvót a mosás. Ne gondold, nem jártunk piszkoson akkor se.
– És mi lett a pipával?
– Há semmi, kivette kísőbb, hamu vót abba is, nem mocskolta az össze a ruhát. Osztán ides, mikor mán kezdett fulladni, idősebb korába, nem pipált többet. Aszmás lett. Ferenc bátyám is tülle örökölte az aszmát. Vót aki a fogára szítta a füstöt, hogy ne fájjon. Ha úgy fájt vóna, hogy majd megbolondulok, akkor se vettem vóna pipát a számba. Ez az öreg André, innen a szomszídbul, a dohánylevelet újságpapírba sodorta, azt szítta, nem vett soha cigerettát. Sokan termesztettek dohányt. Vadi Bözsinek is mindig a háza falán száradtak a nagy sárga dohánylevelek, felfűzve madzagra.
-Az öreg Vadinéről még mit tudsz?
-Sokan azt mondták rulla, hogy égy büdös rosszféle, de tudd meg, szerette az az unokáját. Mindig a hátára kötötte hamossal, ha ment a mezőre dógozni, vitte magával. Ott lakott a templom alatt, egy kis akácerdő vót a háza előtt, a kertje vígibe meg a Nyilasi patak folyt. Díli fekvísű vót az a kert, ott nyílt ki tavasszal leghamarább a lilaibolya. Annak van a legjobb szagja. Odajártak a gyermekik ibolyázni, de égyik se mert bémenni a kapuján, csak hátul, a Nyilasi sánc felől, a vizen keresztül, hogy ne vegye észre. Fíltek tülle, mind a tűztül. Azt beszíltik, hogy ért a rontáshoz.
-És értett?
– Értett, vagy nem, azt csak ű tudja. Éccer, hallod, még én is gyanakodtam rá. Mindig itt vót fenn, a felsőutcán, a lányánál, legtöbbet. Én meg újasszony vótam. Vót egy szíp kendermagos kokasunk. Egyik naprul a másikra lebetegedett. Senyvedett a szegíny kokas, álldogált a szemétdombon, nem ett semmit, búsult erősen. Mit tudjak csinálni? Mondom, én levágom ezt a kokast. El vót mán hervadva nagyon. Mikor kibontom, há nígy mirgesbúza vót a zuzzába. Valahunnén felszedte. Na, ez vót a rontás! Eccer meg, jút eszembe, elkacagtuk, kinn a mezőn elírt minket a nehézidő, a nagy záporeső, bűrig áztunk, még a bugyigónk is csuromvizes lett. Vadiné meg azt mondta nagy komolyan, hogy az övé biza tiszta száraz maradt. Hát hogy létezik ez? – kérdeztük tülle. „Úgy hogy otthun van a kredencfiába!” Nekem is csak nagyapád vette az első bugyigót, mikor mán asszony vótam.
-És azelőtt nem viseltetek alsóneműt?
-Hát léánykoromba nemigen viselt itt senki. Eltakart a szoknya. A kicsikre meg kantust adtak, az olyan vót, mind égy hosszú ing. Kitettik űket jáccani az udvarra, nem kellett pelenkázni. Nagy mihók vót az a Vadiné, hallod. Akárkini bément, felkapta a maskát, megszagulta. Belényomta az orrát a hasába, jót szippantott a szőribül: „Jaj, de jó maskaszaga van!”
-Gyógyítani is tudott?
-Nem, avval Kovács Érzsók foglalkozott. Annak még házipatikája is vót, sebre liliomlevelet tett, hátfájásra káposztát, hurutra meleg sót. Ha baj vót, mindig ütet hítták. Kelísre disznózsírba főzött tísztát. Meg akinek epegörcse vót, annak megkente a nyakán az inakat. Jól bédörzsölte zsírral, ameddig kipirosodott, úgy hogy még sajgott. Rígen itt a szomszídba lakott égy öregasszony, Bálintné. Elhítta ezt az Érzsókot, hogy neki valami nagy nyavalyája van: „Jöjjön komámasszony (akkor még az égybeliek se tegeztík égymást, ha komaságba vótak), nízze meg milyen daganatom van nekem, de az olyan helyen van, hogy senkinek, magán kívül, meg nem mutatnám!” Az úgy el vót keseredve, az az öregasszony, hogy mán kíszitette a ruháját, hogy mivel temessík el, mer neki biztos rákja van. Mikor Érzsók átment, megnízte, akkorát kacagott, még csengett. Égy nagy kollancs vót benne. Akkorára megnőtt, mind a hövelykujjom begye. Pont a „testibe” vót beléragadva.

Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 21 február 2015, 09:53