Rézfülbevaló, szenesvasaló, melegvizeslepedő

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna 1911. január 16-án született Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta település, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját szinte soha nem hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Bódizs Edith

Rézfülbevaló, szenesvasaló, melegvizeslepedő
Interjú a nagymamámmal 3

Szilágysomlyó

Nekem nagyon szíp fiatal íletem vót. Nem kellett gondolkozzak, hogy na, ha most elmejek a bálba, vajon megtáncoltat valaki? Vót pedig olyan léány akkor is, hallod, aki ülhetett a lóca vígíbe, mer nem látta meg senki. De én osztán nagyon utána is jártam a cicomának. Elvett vóna engem akárki, hidd meg! Annyi rézfilbevalót vettem a vásárbul, hogy azon a pínzen tán egy pár aranyat is vehettem vóna. Mikor láttam, hogy kicsit mán barnul meg, löktem el, vettem a másikat. Még egyszer, jút eszembe, egy tégely kenőcsöt is megvettem.
-Honnan volt pénzed?
-Hát minden pinteken mentünk a piacra, Somnyóra. Vittünk egy víg vásznat, eladtuk, az árábul vásároltunk. Akkor nem úgy vót mind most, hogy mindennek meg van szabva az ára. Legtöbbet alkudoztunk. Ha tetszett egy ruhánakvaló, méteráru, kérdeztük mennyi, mondtak egy árat, összecsaptuk a kezünket, jajaj, drágáltuk erősen, indultunk vóna tovább, mintha nem érdekelne, az árus meg a sátorbul kiátott utánunk: Jöjjön vissza! Mennyit ad írte? Lealkudtuk, amennyire csak tudtuk. Ahogy a mi vászonlepedőnket is lealkudták a városiak. Ha 50 lej körül megárultunk, az mán elíg vót egy hétre bóticikkekre. Jútott még a cicomára is.
-Hogy öltöztél fel a bálba?
-Mentül szebben! Felül lengyelinget vettünk, úgy mondtuk, de blúz vót az, osztán alul pendelyt, rá a rokolyát, kötőt. Lábszárközépig írt a szoknyánk, akkor mán nem jártunk bokáigírőbe, mind a nagyfalusiak. Nem selyemszalagot hordtunk, hanem galandot, így híttuk, olyan szíles vót, mind a két ujjom. Vót belőle fehír, fekete, de az enyém mindig piros vót. Én fontam bé magamnak a hajam, de ides fogta össze hátul koszorúba. Háromfelé vettem az egísz hajamat, osztán a közbülső ágat kétfelé választottam, egyik felit az egyik ághoz fontam, a másik felit a másik ághoz, s akkor feltette ides szíp koszorúba a fejemre. De úgy megszorította, még fájt a fejem bűre. Kémerrül jött az a divat. Szípen is őtöztek a kémeriek, úgy is tartották akkor, aki szípen őtözött, azt mondták, olyan kémeries. Békötöttük a fejünket, mikor mentünk a bálba, de ott benn mindig levettük a keszkenőt, hajadonfün vótunk. Osztán meg vót hurbolóruhám, avval mentem a fonóba. Azír mondtuk, hogy hurboló, mer nem mindig viseltük, csak a fonóba, meg vasárnap, templomozás után. Én azt a ruhát mind egy szálig kivasaltam. A világír se mentem vóna el a fonóba vasalatlan ruhával. Vót szenesvasalónk,annak vót egy fedele, azt felemeltük, beléöntöttük a forró szenet. Úgy vasalt az, hogy csuda. Mán akkor kezdtik a ráncot kivasalni a ruhábul, az én léánykoromba.
-A bátyáiddal jól egyeztél?
-Jól biza. Ferenc bátyám vót a nagyobb, húszba házasodott. Nem tartottunk csak egy kézfogót, csak a közelieket híttuk el, meg a keresztanyját. Akkor még nem Zsuzsi ángyomat vette el. Az, akit akkor elvett, hat évre rá meghalt tüdőgyulladásba. Mer az az ángyom mindig olyan pillangóson járt. Most is magam előtt látom, ahogy egy szál pendelybe teszi a szalmát a bőcsőbe. Sose őtözött fel, megfázott, meghűlt, egyik csütörtökön elbetegedett, másik csütörtökön meg vót halva. Az orvas vót a hibás, mer azt mondta Ferenc bátyámnak: tekerjík melegvizeslepedőbe. Köröskörül göngyöltík forróvizesruhába, izzadt szegíny, csorgott rulla a víz. Pedig hidegvizesbe kellett vóna, akkor lehet megmarad. De így megsült a tüdője. Ferenc bátyám zokszóval siratta. Maradt egy nígy hónapos kisfiú utána. Ides gondozta azután, felkőlt hozzá iccaka is, adott neki teát csécses csuporbul. Osztán három hónapra az is elbetegedett. Ketten vittük bé Márton Boricával gyalog Somnyóra az orvashoz. Akkora nagy vót, egy öllel vót az a gyermek. Nem tanálták el annak se a kórságát. De valami belső baja lehetett, mer mikor meghalt, tiszta kík fótok ütöttek ki a hasán. Sajnáltam sokáig azt az ángyomat is, mikor arra jártam szőlőkötni a Kismezőre, ahun Ferenc bátyámmal laktak vót, ahogy láttam azt a helyet, mindig mintha mejbevágtak vóna.

Articol editat de Szilágyi Szabolcs, 31 január 2015, 08:07 / actualizat: 10 március 2015, 14:30