Szép, vad, bolond korszak, amelyről elsősorban bakelites emlékeim vannak
A Black Sabbath utoljára lépett fel Birminghamben, a Villa Park Stadionban, és én végig néztem minden felvételrészletet, elolvastam valamennyi reakciót, és próbáltam elképzelni, milyen lehetett élőben.
Szerkesztő: Sebők Tímea, 2025 július 16, 17:27
Nem voltam sok koncerten életemben. Kamaszként szinte teljesen kimaradt ez a közösségi élmény, de hát mire is mentem volna a 80-as évek szigorú, fullasztó Romániájában? Emlékszem, tizenegyedikes koromban fellépett az Iris Csíkszeredában, és a barátaim elcipeltek, hogy ne csak lemezjátszón, meg rozoga kazettán hallgassak rockot, vagy ne csak a Poptarisznya című műsort keressem lelkesen a recsegő-ropogó rádiónkon. Katonás rendben ültünk a Szakszervezetek Művelődési Házának színházi székeiben, járt a lábunk, és valahányszor Cristi Minculescu hangja az egekbe szökött, 4-5 fiú (mindig az árvaházból frissen kikerült senkifiai) kirohant a színpad elé, és rázta hosszú haját. A teremőrök pedig összeszedték, és visszalökdösték őket a helyükre. Amikor a lelkes visszázás ellenére a csapatot többet nem engedték színpadra, kisebb forradalom tört ki a székelyföldi városban: a tömeg nem akart hazamenni, beverte a ronda kommunista monstrum ablakait. Vagyis nem mi, ugyanazok a fiúk, de mi sem tágítottunk. Ránk eresztették a rendőrséget, kis utcákon bujkálva jutottunk haza, volt, aki a Szekuritátéra került, és kapott a veséjére. Nem voltam Iris rajongó, de akkor valamit megértettem a rock felszabadító erejéből.
’90 után ha lehetett, mindent élőben meghallgattunk. Már elsőéves egyetemista voltam, amikor Kolozsváron koncertezett a Beatrice, és mi babos kendőt kötöttünk a nyakunkba, és ott csápoltunk az első sorokban. Pár nap múlva Csíkszeredában léptek fel, addigra hazautaztunk, és másodszor is utáltuk az egész XX.századot. EDDA, Bikini,Hobo, később LGT búcsúkoncert a Nyugati Pályaudvaron, és sorolhatnám, hány magyar zenekart hallottam itt-ott, kisebb-nagyobb áldozatok árán. Bulikon Pink Floydot, AC/DC-t, Iron Maident, Doorst hallgattunk, de koncerten mindenevők voltunk. Aztán a barátaim színpadépítéssel kezdtek foglalkozni, hogy legyen miből megélniük, és ugyan munka közben, de hallották a legnagyobbakat, sőt, kezet is fogtak velük, és szép kollekciójuk volt koncertpólóból. Egy Robert Plant-koncertre nekem is sikerült kijutnom Budapestre. Ez volt életem legnagyobb koncertje, amin – sajnos, egyedül kellett ücsörögnöm, ők akkor is dolgoztak. Nem volt kellemes látvány, Plant furcsán, csipőficamosan mozgott a színpadon, de azért a Led Zeppelin-dalok aranyat értek. Egy idő után behunyt szemmel hallgattam, akkor tökéletes volt.
A Black Sabbath utoljára lépett fel Birminghamben, a Villa Park Stadionban, és én végig néztem minden felvételrészletet, elolvastam valamennyi reakciót, és próbáltam elképzelni, milyen lehetett élőben. A nagy öregeknél mindig kilóg a lóláb, a videók elárulják a hiányosságokat, már nem úgy bírja a torok, de kit érdekel. Rég olvastam olyan alapos, és túlzás nélkül gyönyörű kritikákat, mint Ozzyékról, rég hatódtam meg azon, hogy hány pályatárs lépett színpadra a „Back to the beginning” koncerten. Ozzy, a sötétség Parkinson-kóros hercege 76 éves, Steven Tyler 77, az AC/DC 1973-ban alakult, még Axl Rose is benne van a hatvanban, én sem vagyok a régi, és egyikük koncertjén sem voltam. Zárul le egy korszak. Egy szép, vad, bolond korszak, amelyről elsősorban bakelites emlékeim vannak. Milyen kár!
