Egy öngyilkosság margójára
Lehet, hogy nem rúgunk bele a kerekesszékbe kényszerült emberbe, de marginalizáljuk, sőt, fizikailag is bántalmazzuk a homoszexuálisokat.
Két hete egy tizenéves konstancai fiú öngyilkos lett, mert az édesapja nemhogy nem fogadta el szexuális orientációját, hanem bántalmazta is emiatt. Az érettségi előtt álló fiú kitűnő tanuló, és tehetséges zenész volt. Mivel a tanárok változást észleltek a viselkedésében, behívták az édesanyát egy beszélgetésre, aki megnyugtatta őket, hogy nincs komoly baj, csak a fiú éppen egy kezelésen vesz részt. Másnap a fiút holtan találták.
Nagyon elszomorított az eset, ráadásul a statisztikák is azt igazolják, hogy a kamaszok körében a legmagasabb az öngyilkossági arány. Ez az az életkor, amikor a legsérülékenyebbek, amikor legnagyobb szükségük van támogatásra, de azt nem mindig merik, vagy tudják kérni. A szerencsésebbek rendelkeznek egy-két igazán jó baráttal, aki a támaszuk lehet, a többiek kétségbeesetten a szülőkbe kapaszkodnának. Ha lehet. Ha nem lehet, összeomlik a világuk.
Évtizedek óta nagyon sokan nagyon sokat tesznek azért, hogy a bármiféle előjelű másságról megtanuljunk megfelelően kommunikálni. Talán haladtunk is pár lépést előre: az emberek már nem mutogatnak ujjal a testi fogyatékkal élőkre, már hallottak az autizmusról, az ADHD-ról, és tiszta szívemből remélem, hogy már nem rúgnak bele senkibe azért, mert eltér a társadalom által agresszívan és igazságtalanul hirdetett NORMÁLIS-tól. De a konstancaihoz hasonló esetek azt bizonyítják, hogy végtelenül naiv vagyok. Lehet, hogy nem rúgunk bele a kerekesszékbe kényszerült emberbe, de marginalizáljuk, sőt, fizikailag is bántalmazzuk a homoszexuálisokat. Szigorral, veréssel, pszichológussal igyekszünk “kinevelni” belőlük a gonosz kórt, és ha nem megy, rohanunk a templomba keresztet vetni, ördögöt űzni. A mi gyermekünk nem szenvedhet ilyen szörnyű betegségben. – mondjuk, és keressük, hogy kit hibáztathatnánk. Senkit. A szexuális identitás nem választás, nem nevelés, nem divat kérdése, nadrágszíjjal, pofonnal, vagy megsemmisítő mondatokkal nem módosítható. Ideje volna ebbe belenyugodni, és nem keresni az ovi folyósóján ólálkodó, a kisgyermekeket átműteni kívánó mumusokat. Van egy tény, amelyet csakis szeretettel, elfogadással lehet kezelni.
Sokszor megnézem a homofób tartalmakat megosztó emberek profilját. Például egy idős férfi, három felnőtt gyermekkel, vagy 7 unokával. Büszkén osztja meg az igazi nemzetmentő családról szóló fotókat. Mi van, ha a hét unokából az egyik, mondjuk Bandika homoszexuális, csak nem meri elmondani a bőszen keresztény családjának? Mit érez, amikor a fehér szakállú, alapjáraton szelíd nagytatája gyűlölködését látja? Bandika először messze fog költözni a családjától. Aztán elmarad a karácsonyi vacsorákról, mert ott mindig elhangzik a kérdés, hogy: Mikor szeded már össze magad, fiam, és mikor nemzel nekünk olyan csodás unokákat, mint például a Lajos? Miért nem élsz te is normálisan?
Ez a konstancai fiú egyike volt azoknak a Bandikáknak, akik nem számíthattak a családjukra. Nagyon nehéz rátalálni a boldogságra, és atomizálódott, óriási magányokat maga előtt görgető társadalmunkban egyre nehezebb lesz. De ha megmaradnak az előítéleteink, egyre több Bandika fogja a vonat alatt végezni, és egyre kevesebb Bandika fog a karácsonyi asztalnál családi fotózkodni. Ezen a helyzeten sem száz Miatyánk, sem családbarát kormányprogram nem változtat. Nem fejben dől el.
