„Hazaszerető” és „hazaáruló”
Mindig úgy képzeltem, hogy a hazaszeretet egy biztonságot adó érzés, ami valahol belül születik meg az emberben, soha nem kell bizonyítani, sőt, beszélni sem kell róla.
Szerkesztő: Sebők Tímea, 2026 április 24, 17:14
Azt hiszem, hosszú időre elegem lett a hazaszeretet és a hazaárulás szóból. Lehet, nem is tudom pontosan, mit kell érteni e két fogalom alatt. Mindig úgy képzeltem, hogy a hazaszeretet egy biztonságot adó érzés, ami valahol belül születik meg az emberben, soha nem kell bizonyítani, sőt, beszélni sem kell róla. Nem tanítható, nem elvehető, nem számonkérhető. Az elmúlt években féltéglák mellé illesztett mondatok alapszava lett, van képi megjelenítése (ami amúgy teljes mértékben kimeríti a politikai giccs összes ismérvét), fotelek mélyéről ordítozzák az emberek, hogy őket igenis a hazaszeretet mozgatja, ők igazi magyarok, és mindenki, aki másként értelmezi a világot, az hazaáruló. Labanc, sátán, gyilkos, keresztényellenes. De ők harcolnak, mert rajtuk áll, hogy nemzetünk mennybe megy vagy sem. Néha úgy érzem magam, mint a középkorban, és várom, hogy valakik máglyára vessenek, lefejezzenek, vagy büszke lovukról óriási szablyájukkal rám sújtsanak. De hát nem egy történelmi regényben vagy filmben vagyunk, az öntudatra ébredő nemzetekről szóló 19. század is kicsit régen volt már.
Átlagos magyar anyanyelvű emberek vagyunk, akik reggel felkelnek, iskolába viszik a gyerekeket, gürcölnek a munkahelyükön, jó későn hazaérnek, s rövid idő múlva ágyba hullnak. Nincs ebben semmi különös. Egyesek mégis úgy érzik, hogy két rutinos tevékenység között muszáj kiereszteniük a nagy szeretet, vagy a határtalan gyűlölet sárkányát az új autó, a frissen épült ház ablakán, muszáj háromszínű szívet rajzolniuk maguknak, és azt úgy dobogtatniuk, hogy a lüktetés lehetőleg pofán találja a mellette lévő néma egyént. A hazaárulót. Aki nem szereti eléggé országát, nem esküszik politikusokra, és jobban érdekli a jelene meg a jövője, mint a távoli múlt, amelyhez értelemszerűen soha, semmit nem tehetett hozzá.
Ezeket a fogalmakat a politika hozta vissza az életünkbe, hiszen senki nem árulta el és küldte halálba a fronton vele harcoló bajtársait, és senki nem kényszerített mondjuk ezredesként fegyverletételre egy egész hadsereget. A politikusok nem ezredesek. A politikusokat megválasztjuk, bizonyos időre bizalmat szavazunk nekik, és ők elmennek dolgozni, reményeink szerint a közösség érdekében. Dolgoznak. S ha rosszul dolgoznak, leváltjuk őket. Nem váteszek, nem messiások, legjobb esetben remek szakemberek. Ennél többet nem is szabadna elvárnunk tőlük. Nem is értem, hogyan jutott oda a világ, hogy ismét előtérbe került ez a poros imádat, a vele járó nyájszellem és megbélyegzés. Ők tőlünk egyre messzebb vagy magasabban csücsülnek trónként érzékelt hivatali székükben, mi pedig lent, a réten, ahol több a birka, mint a fűszál, kinyírjuk egymást. Nem a fűszálért, hanem a fent dekkolók simogatásáért. Hazaszeretetből.
Nincs már semmi szép, vagy felemelő a hazaszeretetben. Nem kérek belőle, és nem kívánom, hogy reggeltől estig mások lángolásával szembesüljek. Elfáradtam, telítődtem, ahogyan a dolgok jelen állása szerint a modernkori hazaárulók szoktak.
