Arról, hogy már sehova sem megyünk bejelentkezés nélkül

A '90-es évek végén, 2000-es évek elején rendszerint szombat délután, néha vasárnap egyszerűen csak felöltöztünk és elmentünk valakihez látogatóba.

A minap szóba került itt a szerkesztőségben, hogy manapság elképzelhetetlen valakihez bejelentés nélkül beállítani. Erre tromfolva meséltem el, hogy kisvárosomban a 90-es évek végén, 2000-es évek elején időpontot se kellett igazán kérni olyan helyekre, mint fodrászat, vagy akár a fogászat. Mondom: a, mivel egy volt, több rendelővel, de egyetlen épületben. Visszagondolva valószínűleg nem a komolyabb beavatkozásokról volt szó, de ha az embernek fájt a foga, akkor ügyesen beült a váróterembe, és jó eséllyel egy órán belül sorra került valakinél. Ugyanez a szalonokban – ilyenekből már több volt -: benéztem, megkérdeztem, hogy nagyjából mikor kerülhetek sorra, és volt olyan, hogy azonnal fogadtak, máskor azt mondták, jöjjek vissza fél óra múlva. Ez persze már egyfajta programálás, de ha nem voltam ott fél óra múlva, és közben megérkezett másvalaki, akkor bizony elveszítettem az elsőbbségemet.

Ezeknél persze rendszeresebb volt az, hogy rendszerint szombat délután, néha vasárnap egyszerűen csak felöltöztünk és elmentünk valakihez látogatóba. Vagy otthon készülődtünk arra, hogy valaki be fog állítani hozzánk. Persze, itt nem biztos, hogy tudtam arról, hogy a szüleim esetleg egy hete megbeszélték az illetőkkel, hogy megyünk hozzájuk vagy ők jönnek, de arra elég határozottan emlékszem, hogy megtörtént párszor, hogy összefutottunk azokkal, akikhez indultunk, mert ők meg hozzánk tartottak. Vagy hiába csengettünk, mert ők közben elmentek látogatóba valaki máshoz.

Kolléganő, aki falun nőtt fel, és ezeknek az átjárásoknak a sokkal gyakoribb elfordulását élte meg, mesélte, hogy még a 90-es években találkozott azzal, hogy ez nem mindenhol van így: ismerőse Amerikában járt, elmentek egy házibuliba, ahol ottfelejtettek egy kabátot. Másnap becsöngettek érte, a házigazdák arcára meg kiült a teljes döbbenet: ezt így hogy? Mi az, hogy nem szóltak előre, hogy jönnek?

Harminc évvel később mi is nem hogy itt tartunk, de fel is zárkóztunk ügyesen a világ nagy részéhez. Biztosan vannak olyan csoportok vagy nálunk is olyan falvak, ahol még mindig működik az átjárkálás, de az úgynevezett nyugaton, ahogy ezt mondani szoktuk, manapság telefonon sem hívunk fel senkit anélkül, hogy előtte chatüzenetben vagy smsben meg nem kérdeztük volna, hogy felhívhatlak? Ismeretlen számoknak alig-alig vesszük fel a telefont, sokszor még biztatnak is erre, akár a rendőrség is, az egyre elszaporodó és egyre körmönfontabb átverések miatt. A bejelentetlen látogatásról pedig szó sem lehet.

Úgy tűnhet, hogy visszasírom ezeket a tervezetlen beugrásokat, hajvágásokat és foghúzásokat, pedig nem igazán. Azt hiszem, a gyerekek a meglepetés varázsa miatt szeretik ezt, és én is azért emlékszem vissza egyfajta nosztalgiával ezekre az időszakokra, mert akkor voltam gyerek. Na és persze semmiképp nem nekem kellett (volna) időpontfoglalással foglalkozni, vagy megbeszélni Kukuska néniékkel, hogy két hét múlva szombaton öt fele jövünk. És bár akkoriban szimpatikusnak tűnt, hogy egy ismerősünknél a szomszéd bármikor bekopoghatott húsz deka cukorért, mert nekifogott karácsonyi süteményt sütni, és éppen elfogyott, nem biztos, hogy most magamnak szeretnék ilyen szomszédot. Bár, ki tudja.