„Lényeg, hogy hazamentek!”
A vesztesek makulátlan rendben hagyták maguk után a müncheni aréna öltözőjét, és még egy köszönő levelet is címeztek vendéglátóiknak.
Nem értek a focihoz, nem is szoktam meccseket nézni. Egyszer, a kilencvenes években figyelemmel követtem egy teljes Eb-t egy barátnőmmel, aki méltó partnere bármelyik elvetemült férfidrukkernek. De akkor is inkább őt figyeltem, és roppant jól szórakoztam rajta. A most zajló Európa-bajnokságról is csak annyit tudok, amennyi megkerülhetetlen: hogy kiestek a magyarok, aztán kiestek a románok is. A hollandok simán meneteltek tovább, a román csapat utazhatott haza. De, – és erről a külföldi sajtó is cikkezett, – a vesztesek makulátlan rendben hagyták maguk után a müncheni aréna öltözőjét, és még egy köszönő levelet is címeztek vendéglátóiknak. Két éve a világbajnokságon a japánok tették ugyanezt, csak a tisztaság mellett ők origami papírdarukat – a szerencse és hosszú élet szimbólumát hagyták az öltözőben.
Megjelenik ez a hír a román csapatról, és én, a mindig kísértésbe eső fociamatőr megnézem a hozzászólásokat. Körülbelül a fele az, amire vártam: le a kalappal előttük, így kell ezt csinálni! 15 százaléknyi átesik a ló túlsó oldalára, mondván, hogy tanulnunk kell tőlük, mert mi, magyarok vagyunk a legprimitívebb nép a világon, meg hogy a magyar válogatott biztosan annyit tett, hogy elénekelte a Nélküledet. 35 százalék pedig érkezik azzal a csúfolódás-cunamival, amit nehéz elfogadni. Idézek néhány kommentből: Lényeg, hogy hazamentek! Elmorzsoltam egy könnycseppet… Megadták magukat, és átálltak? Erdélyt is így adják át! De a labdák megvannak? Csak a szegek maradtak a falban! Akkor most ugyanezt a benzinkutaknál meg az autópálya pihenőkben… Elvették a rokonaik megélhetését!
Történik valami, tulajdonképpen egy egyszerű és természetes gesztust tesz valaki, és ennyire nehéz azt mondani, hogy ez szép volt, és menni tovább, nézni egy újabb meccset, örülni egy újabb sportszerű megnyilvánulásnak. Nem, mi ilyenkor is előhozzuk az évszázados sérelmeket, felsőbbrendűségünk tudatában lőjük a primitív kommenteket, gyűjtjük a 700 like-ot a hülyeségünkre. A világ megváltozott, és az emberek igyekeznek felzárkózni hozzá. A változás hozott hideget és meleget egyaránt. Már a mi gyerekeink is új hazát mosogattak maguknak Angliában (ez egy Muszka Sándor-sor parafrázisa), de mi még mindig ott tartunk, hogy ők felzabálják a parkból a hattyút, és a konyhaasztal lábától kötik el a disznót. Közben nem vesszük észre a pozitív változásokat, ahogyan azt sem, hogy a primitívségünk, irigykedésünk vagy gonoszkodásunk minket húz vissza, nem őket.
A román válogatottat a hazai média lélekcsapatként emlegeti, hiszen az aranycsapat megnevezésre nem szolgáltak rá. De tisztelik őket, mert legalább képviselték az országot egy fontos megmérettetésen, és a vereség után szerényen hazatértek. Lehet, hogy ennek egyszerűen csak örülni kellene?
