Jut pár percünk az emlékezésre?
2024. október 23-án, reggel 7-kor ugyanakkora forgalmi dugó tart Kolozsvár belvárosa fele, mint 22-én, vagy 24-én.
Október 23-a egy olyan nap, amelyre minden magyar büszke lehet. 68 évvel ezelőtt a magyarok megmutatták a nagyvilágnak, hogy számukra mennyire fontos a szabadság. Ez a dátum végérvényesen beíródott egész Európa történetébe is, mint a kicsi harca a hatalmas ellen, amikor mindenki a kicsi oldalán állt, pedig egyértelmű volt: nem sok esélye van győzni. A történelem során láthattuk, mi magyarok megtapasztalhattuk, hogy a forradalmakat általában leverik, mégis időről-időre kell menni előre, fel kell vállalni a kockázatot azért, hogy a népnek, a sokaknak igaza legyen. Az 56-os magyar forradalom szelleme győzött, még akkor is, ha végül mindent eltapostak a szovjet tankok.
1956 kapcsán, vagy úgy általában a nemzeti ünnepekkor, gyakran megfogalmazódik bennem, hogy ezek a momentumok mennyire fontosak, az idézőjelbe tett „átlagpolgár” számára? 2024. október 23-án, reggel 7-kor ugyanakkora forgalmi dugó tart Kolozsvár belvárosa fele, mint 22-én, vagy 24-én. 2024. október 23-án a gyereket ugyanúgy kell hajtani, hogy készüljön már el, mert elkésik az iskolából. 23-án ugyanazokkal az egészségügyi problémákkal küszködik egy szépkorú, mint egy nappal korábban. 23-án a főnök ugyanolyan hajcsár, mint egy másik napon. Mégis, mennyire érezzük ünnepnek ezt a mai napot?
Marosvásárhelyiként jól emlékszem, hogy közvetlenül az 1989-es változások után, óriási tömeg vett részt a március 15-i eseményeken. És minden bizonnyal Erdély-szerte hasonló volt a helyzet. Ami évtizedekig tilos volt, azt gátszakadás-szerűen élték meg az emberek. Aztán ahogy teltek, múltak az évek, egyre kevesebben és kevesebben mentek, mentünk ki az utcára emlékezni. Most Kolozsváron, jobbik esetben ezren emlékeznek március 15-én, vagy október 23-án, de az is lehet, hogy a pontos megfogalmazás a több száz résztvevő. Persze tudom, egy elvesztett családtag esetén is nem az a fontos, hogy hányszor megyünk ki a temetőbe a sírhoz, hanem, hogy a mindennapjainkban hányszor jut eszünkbe a szeretett személy, de mégis: kíváncsi lennék, hogy a nagy rohanásban jut pár percünk az emlékezésre?
Vagy mennyire fontos a mai fiataloknak? Hiszen az én generációm tagjai, a negyvenes-ötvenesek, minden bizonnyal személyesen is ismerünk 56-osokat, vagy tudjuk, hogy egy ismerősünk ismerősével miként járt el a rendszer, csak azért, mert október 23-án szolidarizált a budapesti eseményekkel. De a tizen-, és huszonévesek csak a tankönyvekből tudhatnak arról, hogy mi is történt 1956-ban. A kommunista rendszert sem élték meg, tehát a saját bőrükön nem tapasztalhatták, hogy milyen az, amikor nem vagy szabad. Attól tartok, hogy mint oly sok másról, erről sem tudnak semmit. És itt jön a mi felelősségünk. El kell beszélgetnünk gyerekeinkkel, unokáinkkal, hogy az életkörülmények nem mindig voltak olyanok, mint ma. Hogy a Facebook előtt is volt élet. Hogy a kolozsvári Sétatéren lévő emlékmű nem egy a sok közül, hanem ez a miénk. Hogy, amikor azt hallják, hogy 56-os magyar forradalom, akkor büszkén húzzák ki magukat.
