Ma kizárólag magammal szeretnék foglalkozni
Az évek során megtanultam, hogy a születésnap nem csak az ajándékozásról és a bulikról szól, hanem a háláról és az élet minden pillanatának megbecsüléséről.
Számomra nagy nap ez a mai, ugyanis ma van a születésnapom, és mint ilyen, engedjék meg, hogy magamnak szenteljem a mai filozófiát is. Egy kis önteltséggel szólva: ma kizárólag magammal szeretnék foglalkozni.
Ha minden igaz, a Kanapéfilozófia elhangzásakor én már adáskörzeten kívül leszek és épp Székelyföld felé tartok családostól, barátostól, ugyanis a hagyománynak megfelelően egy ottani kulcsosházban nézünk majd vadul farkasszemet a hosszú hétvégével. Mert igen, ilyen szerencsés az, aki november 30-án születik Romániában: többszörös szabadnapnak örülhet: egynek Szent Andrásnak köszönhetően és egynek a december elsejei román nemzeti ünnep miatt. És ha ez a két ünnep hétvége elé kerül, amire elég gyakran van példa, akkor megütöttük a főnyereményt: bőven van idő a mulatozásra és a romok eltakarítására is, mint a régi magyaroknál. Szóval mi is dzsentri módon dőzsölünk három-négy napig úgy, mintha soha nem jönne el az a hétfő és soha nem kellene visszatérni a taposómalomba.
Hihetetlenül jó leszakadni ilyenkor a világról, a hétköznapokról, és evéssel, ivással, dumálással, kacagással, éjszakába nyúló kártya- vagy kockapartikkal tölteni az időt, és még a zord vagy fagyos időjárás sem ront az összképen, ugyanis mi ilyenkor még a kutyát sem csapjuk ki. És talán ebben az együttlétben rejlik a születésnapok igazi lényege: amelyek nem csupán az öregedés egyéves mérföldkövét jelentik, hanem az élet és a boldogság ünneplését, az összetartozás és a szeretet kifejezését is.
Az évek során megtanultam, hogy ez a nap nem csak az ajándékozásról és a bulikról szól, hanem a háláról és az élet minden pillanatának megbecsüléséről. Sosem voltam az az ember, aki újév kezdetekor vagy a születésnapján új fejezetet indít, vagy legalábbis azt tervezi, nem akartam célokat kitűzni, fogadalmakat tenni. Egyszerűen csak megéltem ezt a napot is: a maga szépségével, meglepetéseivel, néha fennköltségével vagy érzelmes pillanataival. Egyszer mondta valaki, hogy az ember életének első fele tele van izgalommal, viszont a második fele az, amelyben az igazán mély és értékes pillanatok rejlenek. És én hálás vagyok tulajdonképpen minden életévemért, minden életszakaszomért: az igazán boldog és gondtalan gyermekkoromért, a kamaszkori útkereséseimért, a jó meg a rossz döntéseimért, a szüleim bölcsességéért és türelméért, az egyetemi évekért, a marosvásárhelyi és a kolozsvári kollégákért, és azért a rengeteg emberért, akit mellém sodort az élet, az ismerősökért, a haverokért és az igazán jó barátokért, akik már többször feszítettek ki védőhálót alattam. És természetesen a leghálásabb a családomért vagyok, a szüleimért, a testvéremért, akik vigyázó szemüket mindig rajtam tartották, a társamért és a lányomért, akik meg teljessé tették az életemet.
Közben meg telnek az évek, egyik születésnap a másik után, és óhatatlanul elgondolkodik az ember, hogy mit is hagy maga után, mi lesz az ő lenyomata. Az biztos, hogy én nem a munkámmal alkotok maradandót. Nem a hírek szerkesztése a legfontosabb, még ha néha szeretném is azt hinni, hogy komoly feladatom van, hiszen ha úgy tetszik a történelem piszkozatával maszatolok. Nem. A lenyomatunk ennél sokrétűbb. A személyiségünk, a gondolataink, az érzelmeink és tetteink összessége, az életünk során hozott döntéseink, az értékrendünk, az, ahogyan más emberekkel bánunk, mind befolyásolja azt, ahogyan mások és a világ emlékezni fog ránk.
Mindannyiunknak saját története van, és azok a nyomok, amelyeket hagyunk magunk után és főleg, ahogyan hagyjuk őket, hozzájárulnak a világ sokszínűségéhez. Isten éltessen mindenkit, az ugyancsak ma szülinapos Felméri Cecíliát és Antal Nimródot pedig külön-külön üdvözlöm.
