V-am găsit mașina!

Care mașină??? – visította Endre, mert majdnem agyfrászt kapott attól a gondolattól, hogy az új autóját is elkötötték. Eszébe sem jutott a régi, amit ha jól emlékszem, valahonnan Ukrajnából kerítettek elő a rendőrök fáradságos munkával. Egy nap, két év, ki számolja?

Szerkesztő: Sebők Tímea, 2026 október 1, 14:26

Valamikor a kilencvenes évek közepén ellopták az egyik ismerősöm autóját. Eltelt egy év. Aztán még egy. A srác közben beletörődött, vett magának egy másik kocsit, az élet ment tovább, míg egy reggel két, büszkeségtől dagadó mellű zsaru csengetett az ajtaján.

-V-am găsit mașina!

– Care mașină??? – visította Endre, mert majdnem agyfrászt kapott attól a gondolattól, hogy az új autóját is elkötötték. Eszébe sem jutott a régi, amit ha jól emlékszem, valahonnan Ukrajnából kerítettek elő a rendőrök fáradságos munkával. Egy nap, két év, ki számolja? A lényeg, hogy meglett a kocsi, a zsaruk pedig valószínűleg életük egyik legnagyobb sikerét könyvelték el.

Egy másik ismerősömnek idén nyáron lopták el az autóját fényes nappal, a ház elől. Jelentette a rendőrségen, a válasz nagyjából az volt, hogy sajnos most nincs megfelelő kapacitásuk. Fesztivál, meccsnap, sok a rendezvény, kevés a járőr, stb. De jur solemn, hétfő reggel hétkor ráállnak az ügyre és legkésőbb délig leszállítják az autót. Na persze. Hétfő reggel kilenckor hívták a tulajdonost, hogy megtalálták a kocsit. Röpke két óra alatt, két nappal a lopás után…

Lehet, sőt, biztos, hogy a rendőrség állománya a kilencvenes évek óta felkészültebb és szemfülesebb lett, korszerűbb eszközökkel is rendelkezik, de közben van itt valami más is. Mégpedig sok. Térfigyelő kamera. Annyi van belőlük, hogy a rendőrök szépen egyik kamera felvételétől a másikig lekövethették a lopott gépkocsi útját, majd felhörpintették a kávéjukat, felálltak a számítógép mellől és begyűjtötték a tettest.

Mikor hallottam a történetet, nem is tudtam hirtelen, hogy örüljek a sikernek vagy szörnyülködjek a BigBrother miatt. De hát persze ilyenkor örülünk: ha ellopják az autónkat, legyen kamera minden sarkon, nézzék meg merre ment, hol fordult be, hol állt meg, ki vezette. Mindegy, csak legyen meg. Vagy ha bármi más bűncselekmény történik, ugyancsak a térfigyelő kamerák nyújthatnak segítséget az eset felderítéséhez. Szóval hasznuk ilyen szempontból vitathatatlan. Csak hogy van ennek egy másik oldala is. Ha egy gépkocsit végig lehet követni a városon, akkor biztos, hogy bennünket is szemmel lehet tartani. Tudják, hogy merre járunk, mit csinálunk, melyik üzletben vásárolunk, kivel találkozunk. Persze nem biztos, hogy bárkit is érdekel mindez. Addig, míg a törvény határain belül mozgunk, bízom benne, hogy nem.

Mégis egy kissé ijesztő, hogy a technika ennyire része lett az életünknek, hogy lassan természetesnek vesszük: ez a biztonság ára. Cserébe azért, hogy megtalálják az ellopott autónkat, elfogják a tettest, felgöngyölítsék a bűncselekményt, elfogadjuk, hogy közben minket is látnak.

Na, de „megnyugtató”, hogy nálunk mindig van egy kis nüansz, egy kis porszemecske a gépezetben, ami otthonossá, úgymond Dorelessé alakítja ezt a szinte szürreális világot: igaz ugyan, hogy a rendőrök két óra alatt megtalálták az ellopott gépkocsit, de elfelejtették azt törölni a keresett járművek rendszeréből. Így aztán a tulajdonost később furikázás közben szinte bilincsbe verték, mint tolvajt. Nem egyszer. Végül ő ment el a rendőrségre, hogy végérvényesen tisztázza: jogosan használja a járművet.

Szóval hiába a technika, nálunk szükség van egy kis emberi tényezőre. Mert az ember hibázhat. És a klasszikus hibák nélkül uram bocsá’ hol tartanánk? Romba dőlne a társadalmunk. Dorelék helyét a pedáns, precíz Fritzek meg Siegfriedek vennék át. Azt meg egyesek nagyon nem szeretnék, ugye? Sem a Szamos, sem a Zsil, és főleg nem a Dâmbovița partján.