Virágot vegyenek!
A nő Szamosfalváról jött be, ott van a kertje, onnan szedte. De ott már hiába árulja, mert amióta megnyílt a nagy barkácsáruház a környéken, mindenki ott vásárol, virágot is onnan vesznek.
Szerkesztő: Sebők Tímea, 2026 április 20, 12:51
A virágárus néni stratégiailag jól helyezkedett: a forgalmas buszmegállóban a fal mellett állt, kezében egy csokor orgonával és egy csokor vegyes tavaszi virággal. Mellette, a szatyorban még legalább kétszer vagy háromszor annyi zsúfolódott. Jól számított: az orgonától nekem mindig nosztalgiám támad, és szeretnék otthon lenni a szülői ház melletti bokrok alatt. Persze, hogy rögtön venni akartam. Barátnőmmel épp a botanikus kertből jöttünk, ahol megcsodáltuk a tulipánokat és egyéb virágokat. Most ránéztem, s megkérdeztem: van nektek otthon orgonátok? Most igyekszünk telepíteni – válaszolta, és azonnal értette, mire gondolok. Vegyünk? – kérdezte, én meg bólintottam és már léptem is az árus felé.
Amikor megszólítottam, azt hittem, szegény kisnyugdíjason segítek. A néni – lehet, hogy alig idősebb nálam – azt mondta, nyolc-tíz lejért ad egy csokrot, s mutatta is, mekkora. Elsőre két tízlejest vettünk elő, két kötés orgonáért. De én nem tudtam otthagyni a dupla fejű fehér és sárga nárciszokból, a piros és lila tulipánokból, sárga violákból ízlésesen összeállított csokrokat sem. Mondtam, nekem még tizenöt lejem van, ha az elég, és vinnénk két vegyeset is – a néni pedig láthatóan rámcsodálkozott: dehát az előbb „doamna” is adott! Hát, így lett négy csokor virágunk 35 lejért. Szép kötés volt mindegyik, nem fukarkodott a szálakkal, itthon, a vázában is jól néz ki. És volt hozzá történet is.
Szamosfalváról jött be, ott van a kertje, onnan szedte. De ott már hiába árulja, mert amióta megnyílt a nagy barkácsáruház a környéken, mindenki ott vásárol, virágot is onnan vesznek. Ő meg gyűjtögette egész életében a szépet, árulta, iskoláztatta belőle gyermekeit, épített belőle házat nekik, mindketten ott laknak a telken, a kertben húzták fel az új házakat – mesélte büszkén. Mindig dolgozott, s mindig meglett, ami kellett, mondta. S akkor most miért is árul virágot? Szinte hallom, hogyan ötlik fel erre sokakban a kérdés, és a választ is elmondta: Nem tudok én egész nap csak ülni. A tévében nincsen, amit nézni, a kertben már nagy dolgot nem csinálok, de ezekért még felmászok, levágom, leszedem, összekötöm, s ha már ennyi van, hátha kell másnak is ebből a sok szépségből, hát bejöttem!
Vasárnap délután, a buszra várva, újra eszembe jutottak a pillanatok, amikor diákkoromban a főtér sarkán az ősz hajú apróka bácsitól vagy az Unió utcában a hajlott hátú nénitől vettem egy-egy csokrot, jellemzően olyan virágot, amilyen a kertben, az udvaron is nőhet bárkinél, ha van hol. Az idő múlásával, azóta nem csak a bácsi és a néni tűnt el a sarokról, ahol legutóbb adományozásra próbáltak rávenni elég agresszívan a jól fizetett önkéntesek. Nem, eltűnt közben a virágoskert is. Helyét átvette a piskótakő, a kerti csokrot pedig már a barkácsáruházból is beszerezhetjük, és csak kevesen mennek érte legalább a piacra.
S még kevesebbünkkel jön szembe a buszmegállóban. Pedig ahhoz is jár néhány kedves szó, vagy ha türelmünk van, akár egy egész élettörténet.
Aznap kicsit többet vártam a buszra, az elsőt elengedtem, mert virágot kellett vennem pár lejért.
Köszönöm, hogy Önök is támogatják a helyi értékeket!
