Sötét+zárkák

Azt gondolom, hogy amikor a cellában rabok voltak, az a fény nem világított. S azt gondolom, hogy a fiatal párnak és a hozzá hasonlóknak ezt sem mondták el. Pedig nagyon kellene az a fény a sötétségbe, nem csak a fiataloknak!

Múzeumban jártam – majdnem azt mondtam tovább, hogy sok fiatalt láttam, de a ritmus és a rím alapján a gyanútlan hallgató azt hihetné, valami elkésett locsolóvers következik. De amiről beszélni szeretnék, az nem ünnepi. Pedig az első élményem most épp az volt, ahogyan egy fiatal pár és ötéves-forma kisfiuk szelfire fordult az egyik tábla előtt, mosolygott, elkattintotta a képet, majd hangosan csevegve továbbment. Társaimmal, akik jellemzően nálam fiatalabbak voltak, összenéztünk, és láttam: egyikünk sem értette szelfiző gesztusukat.

Bizonyára sokan tudnak róla: létezik Máramarosszigeten egy börtönmúzeum. Hivatalos neve: Memorialul Sighet. A szomorú kiállítást abban az épületben alakították ki, amelyet 1897-ben, az Osztrák-Magyar Monarchiában építettek, együtt más erdélyi és partiumi fegyházakkal. Előbb köztörvényes bűnözőket zártak ide, majd a világháborúk idején katonaszökevények is raboskodtak benne. A második világháború után a máramarosi ellenállási mozgalomhoz tartozókat zárták ide.

1950 májusának elején több mint 100 korábbi vezetőt hoztak ide: korábbi minisztereket, akadémikusokat, katonákat, de történészeket és újságírókat is bebörtönöztek, egyeseket ítélet és akár kihallgatás nélkül. Legtöbbjük már betöltötte a hatvanat, de volt közöttük 93 éves is. Azon év vége felé megérkezett ugyanoda mintegy 50 katolikus püspök, görög- és római- egyaránt. Majd követték őket a Parasztpárt addig máshol fogva tartott vezető politikusai.

Így kezdődött az a fájdalmas történet, amelyet az 1993-ban elkezdett felújítás után kialakított múzeum bemutat. Ana Blandiana költő kezdeményezésére, a börtönben raboskodott vagy meghalt áldozatok történetén kívül, láthatók itt a kitelepítés és a kényszermunka szomorú emlékei, elmesélik, hogyan tette tönkre a kommunista rendszer az irodalmat vagy a művelődési életet általában, illetve az oktatást és a tudományos akadémiát. Huszonévesek szerint sok a szöveg, hatásosabb lett volna kiemelni egy-két pillanatot.

Mondtam nekik, hogy ezek bizony csak kiemelések, és sokkal többet is el lehetne, el kellene mondani erről a korszakról. Azt már csak most teszem hozzá, hogy az a kor volt ez, amelyben szétverték az egész országot, az addigi rendet, s ami helyette jött, az sokakat gyökértelenné tett, mások puszta létezésének és gondolkodásának jogosságát is megkérdőjelezte. De belátom, ez a húszéveseknek éppoly távoli, mint a negyvennyolcas forradalom.

Hogy a fiatal család hogyan jött ki a múzeumból, hogy készítettek-e még egy búcsúfotót magukról az ételhordó lift és dézsa előtt, nem tudom. Hogy látták-e a szivattyút, amellyel Márton Áron és püspöktársai rendszeresen vizet pumpáltak a tartályba, nem tudhatom. Biztos vagyok benne, hogy nem figyeltek fel az egykori zárkákban sem Dávid Gyula, sem Doina Cornea fiatalkori képére, sem az égő fáklya, Jan Palach vagy Moyses Márton arcára. De lehet, hogy hozzám hasonlóan ők is lefotózták a sötétzárkát, amelynek közepén a vastag láncot most fény világítja meg, szinte kérve a fotografálást.

Azt gondolom, hogy amikor a cellában rabok voltak, az a fény nem világított. S azt gondolom, hogy a fiatal párnak és a hozzá hasonlóknak ezt sem mondták el. Pedig nagyon kellene az a fény a sötétségbe, nem csak a fiataloknak!