Az önépítő államigazgatás illúziója
A napokban azzal szembesülünk, hogy a politikusok rácsodálkoznak: rengeteg embert foglalkoztatnak a közigazgatásban és az államigazgatásban.
Szerkesztő: Sebők Tímea, 2025 szeptember 1, 13:02
A miniszteri felelősségvállalásról készültem írni már két héttel ezelőtt. Ez a fogalom azt fedi, hogy bármilyen kormányváltás történik, nem lehet ujjal mutogatni az elődre, hogy ő rontotta el, bizony ő a hibás mindenért – hanem dolgozni kell, igazgatni a szakterületet, amellyel megbízták az illető minisztert. Akkor jutott ez eszembe, amikor elkezdték mondogatni, hogy melyik kormány mikor és hol rontotta el a pénzügyeket, ki miatt lett ekkora infláció és így tovább. Rövid volt a hullám, keveset hallottunk a jelenségről. Remélem, azért, mert másnak is eszébe jutott ez a fogalom, a miniszteri felelősség, ami egyben azt is fedi, hogy meg kell oldani a helyzetet, ha könnyű, ha nehéz.
Most viszont más is eszembe jutott: az önmagától épülő közigazgatási és államigazgatási rendszer jelensége. A napokban azzal szembesülünk, hogy a politikusok rácsodálkoznak: rengeteg embert foglalkoztatnak a közigazgatásban és az államigazgatásban. Az előbbi jelenti a helyi önkormányzatokat, az utóbbi pedig a központi intézményrendszert, amely az állam működését biztosítani hivatott. S amikor azt hallom, mekkora hatalmas intézményrendszert cipel a hátán az ország, óhatatlanul eszembe jut: hány miniszter, hány elnök, hány nagyhatalmú vezető felelőssége visszamenőleg ez a rendszer. Illetve az is: miért csak most tűnik fel? De közelíthetünk más oldalról is: amikor kialakult a most hatalmasnak mondott rendszer, mennyire volt indokolt annak léte?
Dolgoztam én magam is az államigazgatásban. Amikor az egészségügyi minisztérium alkalmazottja voltam, médiakapcsolatokkal foglalkoztam a miniszteri kabinetben, és a sajtóirodával működtem együtt. Két alkalmazott rengeteget dolgozott, és nem volt jelentkező az üres állásra, mert tudták, hogy sok a munka. Ugyanazon időszakban az Elena Udrea vezette turisztikai minisztérium sajtóirodájában 15 ember végezte a munkát. Bizonyára a turizmus többeket érinthetett, mint az egészségügy, hét és félszer többeket.
S akkor felvetődik a kérdés: hány ember szükséges például az államigazgatási rendszer fenntartásához? De ugyanígy, kérdezhetném azt is: egy cég vagy egy civil szervezet működtetéséhez hányan szükségesek?
A válasz pedig nem egyértelmű: a cég és a civilek által foglalkoztatottak lélekszámát is az határozza meg, hogy mennyit dolgoznak, képesek-e a rájuk bízott feladatokat teljesíteni és (mondjuk) mennyire hatékonyak. Azt hiszem, amikor ilyen ismérvek alapján alkalmazzák majd a politikailag kinevezett vezetők munkatársait, akkor én is kevesebbet fogok azon morogni, hogy a kettő néha több, mint a tizenöt. És hogy az államigazgatási rendszer sem építi fel önmagát: azt is csakis az emberek teszik.
