Buborékba zárva a forgalomban

Startra készen állunk egymás mellett az átjárónál, de nem látjuk, nem halljuk a másikat. Csak mi létezünk! Nem azért mert nem akarjuk, vagy mert nem tudjuk, hogy mi a helyes, udvarias, együttérző, emberséges, egyszerűen nem vesszük észre, hogy rajtunk kívül mások is léteznek.

Csúcsforgalom van, zsúfolt az úttest, zsúfolt a busz, zsúfolt a járda. Egyéni buborékjába zárva, a külvilágot fül- vagy fejhallgatóval gondosan kizárva, magányosan mindenki siet valahová. fagyasszuk be egy pillanatra ezt az autó-zúgástól zajos rohanást? Mit látunk az utcán készült pillanatképen? Elidegenedésünk allegóriáját!

Startra készen állunk egymás mellett az átjárónál, de nem látjuk, nem halljuk a másikat. Csak mi létezünk! Nem azért mert nem akarjuk, vagy mert nem tudjuk, hogy mi a helyes, udvarias, együttérző, emberséges, egyszerűen nem vesszük észre, hogy rajtunk kívül mások is léteznek. Megyünk a járda közepén, észre sem vesszük, hogy nem tud kikerülni bennünket a szembejövő, előzni a mögöttünk jövő, pedig tudjuk, hogy, jobb oldali forgalom lévén érvényben, a járda jobb oldalán lenne a helyünk. Álljon félre mindenki, mert most mi jövünk a járdán elektromos rollerrel, biciklivel a gyalogosok között, pedig tudjuk, hogy a kerékpársávon a helyünk! Esik az eső, szűk a járda, nem fér el két ernyő, mi nem billentjük meg a miénket, majd a szembejövő! Kifulladva, a korlátba kapaszkodva igyekszik felfelé a lépcsőn a néni, mi lefelé megyünk, miénk a korlát, álljon félre, pedig tudjuk, hogy elsőbbsége van a felfelé jövőnek,, mert neki nehezebb. Be akarunk menni az üzletbe, és be is fogunk, hiába akar kijönni akárki, engedjen be, pedig tudjuk, hogy annak van elsőbbsége, aki ki akar jönni, hogy nekünk legyen helyünk bemenni. Így közlekedünk, így élünk. Elidegenedve, elzárkózva, másokra nem figyelve, türelmetlenül sietve, hogy minél hamarabb célba érjünk. Fülünkben digitális zaj, szemünkben virtuális vakság, nem halljuk, nem látjuk a másikat. Csak elmosódott arcok léteznek, nem keressük mögötte az embert, nem érdekel története, sem bánata, sem öröme.

Nem vesszük észre a mellettünk álló idős néni remegő kezét a buszon, sem az átjárónál tétován álldogáló ember magányát. Nincs “Tessék előre engedem!”, nincs együttérzés, nincs kapcsolat, kedves szó, apró bólintás, mosoly.

Csak lájk vagy rövid komment a forgalomban készült fotó alatt…