What’s up? Jójó, de hánykor?!

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért engedjük meg kikopni az életünkből az alapvető udvariassági szabályokat?

Bár csak néhány éve jelentek meg az interaktív online csoportok, ma már biztos, hogy nincs olyan internetfelhasználó, aki ne lenne tagja legalább egy-kettőnek. Én per pillanat 11 WhatsApp csoportban vagyok jelen, ezek többnyire baráti, munkahelyi, iskolai, vagy különböző érdeklődési körök mentén jöttek létre. Segítik az egymás közötti kommunikációt, és mint ilyen, valóban nagyon hasznosak. A gond akkor kezdődik, amikor az online világban háttérbe szorulnak azok az illemszabályok, amelyek egykor alapvető társadalmi elvárások voltak.

Az egyik WhatsApp csoportban régóta bosszantott, hogy a tagok fittyet hányva egymásra, a nap bármely szakában beírták óhaj-sóhajukat. Nem számított, hogy késő este vagy pirkadat van, a közlendőt közölni kellett és kész. Ismerős az érzés ugye, amikor az ember tisztában van azzal, hogy ő húzza a rövidebbet, de akkor is muszáj valamit szóvá tennie? Na, így jártam én is. Elmentem a falig és rá kellett jönnöm, hogy az a fal valóban ott is van.

Mikor arra kértem a társakat, hogy próbáljuk betartani az emberi időt a kommunikációkor, egyből jött a replika: mi nálam az emberi idő? és ha zavar, hogy mások este 11-kor vagy hajnali hatkor írogatnak, miért nem halkítom le a telefonomat? tudom-e egyáltalán, hogy hol van a mute gomb?

Senki nem mondta azt, hogy álljatok meg, gondolkodjunk el egy kicsit azon, amit Orsi mond. Orsi pedig még egy darabig próbált érvelni, aztán keserűen elhallgatott.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért engedjük meg kikopni az életünkből az alapvető udvariassági szabályokat? Talán nem is az zavar leginkább, hogy valaki késő este vagy kora reggel ír üzenetet, hanem az a tény, hogy a kapcsolatainkban egyre kevésbé figyelünk egymásra. Már nem gondolkodunk el azon, hogy a másik embernek milyen lehet az időbeosztása, a helyzete, vagy akár az érzelmi állapota, MI lettünk fontosak: ebben a pillanatban érünk rá valamit közölni és pont. Utánunk az özönvíz.

Mintha a technológia, amely egyre gyorsabbá teszi a világot, a türelmet és a figyelmet is elrabolná tőlünk. A „mikor” és a „hogyan” háttérbe szorul, csak a „most” és a „minél gyorsabban” számít. És ahogy egyre inkább beleragadunk ebbe a tempóba, egyre kevesebb hely marad az emberi érintkezés finomságainak, az udvariasságnak, a tiszteletnek. A digitális világban az emberek gyakran elfelejtik, hogy az online kommunikáció ugyanúgy behatolhat a másik intim szférájába, mint a személyes érintkezés. A határokra, az időzítésre való figyelés a tisztelet jele volt korábban, és szerintem ennek a tiszteletnek az online térben is meg kellene maradnia. Maradi vagyok? Vállalom.

Talán a világ valóban felgyorsult, de a választás még mindig a miénk: fontosak-e az emberi kapcsolatok alapvető szabályai vagy sem? Dönthetünk így is, meg úgy is. De ha lemondunk az udvariasság legapróbb formájáról, elveszítjük a jogunkat a modern társadalmat bírálni, hiszen a társadalom nem valami tőlünk független, külső erő, hanem az egyéni döntések és viselkedések összessége. Minden apró figyelmesség vagy annak hiánya hozzájárul ahhoz, hogy milyen környezetben élünk. Ha elfogadjuk, hogy a hétköznapi udvariasság elhalványuljon, akkor tulajdonképpen mi magunk is hozzájárulunk ahhoz, hogy a világ ridegebb, személytelenebb és közömbösebb legyen.