„Na, mi lesz? Mé nem mész má? Mire vársz? Mingyár holnap!”

Vezetni stressz és dühöngés. Vagy mégsem?

Az hittem vezetni öröm és szabadság, szól a zene a rádióban, előtted az egyre okosabb és segítőkész műszerfal, kezedben a kormány, alattad négy kerék, oda és akkor gurulsz, amikor akarsz, egy-kettőre közel jön a távol.

Most, látom, nem így van! Nem öröm, nem szabadság, hanem stressz és dühöngés. Különben miért lenne ilyen gyakori az „országúti őrjöngésnek” becézett jelenség, miért rázná az öklét vagy mutogatna itt ki nem ejthető dolgokat a volán mögül a sofőr, miért ordítana, hogy „Na, mi lesz? Mé nem mész má? Mire vársz? Mingyár holnap!” ” Látom, van időd, tata!” „A te kocsidba nem szereltek indexet?” ” Na, mi van anyukám, összetévesztettük a jobbot a ballal?”

Más magyarázat nem lehet! Csak ez, vezetni nem öröm, nem szabadság, hanem kényszer. Büntetés, hogy bent kell ülni az autóban, és azt elvezetni valahova! Különben miért tépné fel autója ajtaját a sofőr, és ugrana ki belőle, mint fogvatartott a börtönből, és homlokán lüktető erekkel, dörömbölne a stopnál előtte álló autó ablakán? „Nem látsz? Hol tanultál vezetni? Szinte beléd mentem, te …!”
Vagy mégis? Létezne más magyarázat?

Itt van például a „frusztráció-agresszió elmélet”. Eszerint vannak járművezetők, akiket frusztrálnak bizonyos akadályozó, azonnali céljaikat meghiúsító közúti tényezők, például a forgalmi dugók, ezért lesznek feszültek, agresszívak. Az pedig, hogy a feszült állapotban lévő gépjárművezetők több hibát követnek el vezetés közben, mint társaik, azzal magyarázható, hogy kognitív erőforrásaikat a vezetés helyett a harag kifejezésére fordítják, magyarán dühöngenek ahelyett, hogy gondolkoznának.

Egy másik elmélet szerint az agresszív vezetésnek, a közúti agressziónak egyik kiváltó oka a bezártság miatti tehetetlenség érzése. A gyalogos, ha akadály van előtte, kikerüli, ha késésben van, futásnak ered, a dugóban várakozó, gépkocsijába zárt sofőr ezt nem teheti meg, csak ül, és vár, közben dühöng magában, szitkozódik, és dudál.

A másik ok, a jelenséget tanulmányozók szerint, a területvédő magatartás. A sofőrök ugyanis, egy időben tartózkodnak magánterületen – az autójukban – és nyilvános helyen – az úton. Ebből a kettősségből adódhat, hogy elfelejtik, a közút nem az övék, és úgynevezett területvédő agresszivitást tanúsítanak. Azt is bebizonyították, hogy azok, akik önmaguk kiterjesztésének gondolják autójukat, sok energiát, és sok pénzt fektetnek a jármű személyre szabására, a felmatricázott, utólag spoilerrel felszerelt, színes alufelnivel ellátott, de még az apró műanyag műszerfal-játékokkal díszített autók gazdái is, hajlamosabbak a területvédő gondolkodásmódra.

Azt is mondják, hogy az öntelt vezetők, akik úgy gondolják, ők szuperjó sofőrök, ők mindenkinél jobban értenek a vezetéshez, más járművezetőket lenéznek, hajlamosabbak az agresszív vezetésre.

Hmmm…. Úgy látszik, tényleg mindegyre tanul valamit az ember! Most, hogy mindezt tudom, átgondolom, amit a Kanapéfilozófia elején mondtam! Nem fogok csodálkozni, megdöbbenni, felháborodni, tiltakozni, és soha-soha indulatosan reagálni, ha dudálnak, mutogatnak, ordítanak a forgalomban. Mosolyogni fogok, és, hangosabbra állítom a zenét a rádióban.