Ingázni jó!

Jó hírünk van azoknak, akik naponta drága perceket, akár órákat töltenek a forgalomban otthonuk és a munkahely között. Ingázni jó! És ezt be is bizonyították!

Végre kiderült, nem hiábavaló az ingázással eltöltött idő! Én ezt eddig is sejtettem, de most, bizonyosságot nyert.

A szászfenesi dugóban sokszor töprengtem ezen, néztem, mit csinálnak mások, miközben reggel iskola, munkahely felé, délután haza araszolnak a végtelen kocsisorban. Rájöttem, sokféleképpen el lehet tölteni az időt a dugóban. Reggel van, aki kávét iszik, reggelizik, olvassa az üzeneteit, sőt, irodai viseletbe átöltözik, megfésüli a gyermeket, megeteti, éli kis magán- vagy családi életét, álmosan hallgat, esetleg duzzog, néha veszekszik. A délután csendesebb. Az ingázó tömeg fáradtan tapad az ablakra, alszik, filmet néz, zenét hallgat, vagy segít a gyermeknek a háziban. Az autóban, a dugóban. Én többnyire rátapadok az ablakra reggel, munkába menet, és este hazafelé. Nézem az elsuhanó tájat, házakat, embereket. Ez az én időm! Igen, az én időm!

És, most olvasom, hogy mások is így élik ezt meg. A szakértők meg is magyarázták! Ne csüggedj, ingázó sereg, szükséged van a reggeli meg a délutáni népvándorlásra! Ugyanis, mondják a kutatók, a reggeli utazás alatt felkészül az ember a napi munkára, egy másik szerepre, szüksége van erre az időre az átálláshoz. Délután, este pedig az utazással eltöltött idő segít abban, hogy, az elsuhanó tájjal együtt, magunk mögött hagyjuk a munkahelyi feladatokat, gondokat, stresszt, kihívásokat, hogy mikor hazaérkezünk, és kinyitjuk az ajtót, rátaláljunk otthoni énünkre.

Íme a tények. A Covid-járvány ideje alatt általánossá vált otthoni munkavégzésnek vitathatatlanul sok az előnye. Kutatások szerint azonban negatív következményei is vannak, stressz, kimerültség. A napi ingázás, munkába járás elmaradását nem mindenki élte meg pozitívan. Egy nő, például, a The Washington Post-ban arról számolt be, hogy bár otthonról dolgozott, a munkanap végén mindig beült a kocsifelhajtón veszteglő autójába, hogy legyen egy kis személyes ideje, hogy áthidalja a munkából a szabadidőbe való átmenetet. Amerikai kutatók, azt szerették volna kideríteni, hogy mi hiányzott az embereknek, akkor, amikor nem kellett ingázniuk. Megállapították, hogy az ingázás, egy, úgynevezett liminális idő. Az antropológiában a liminalitás egy átmeneti rítus középső szakaszában jelentkezik, amikor a résztvevők már nem tartják meg a szertartás előtti státuszukat, de még nem kezdték meg az átmenetet abba a státuszba, amelyet a rítus befejezésekor megtartanak. Vagyis, az ingázás az otthoni és a munkahelyi szerepektől mentes idő, amely lehetőséget ad az embernek a munkaszereptől való pszichológiai leválásra (vagyis a munka követelményeitől való mentális elszakadásra) és a munkából való pszichológiai felépülésre (vagyis a munka során elhasznált mentális energiatartalékok) újraépítésére – az amerikai, Rutgers Egyetem kutatói szerint.

A következtetés meglepő, az ingázók tömegének pedig megnyugtató. Mentől hosszabb az ingázás, annál több ideje van az embernek a munkaköri szerepről való leválásra, ellazulásra, a munkahelyi problémákból való pszichológiai átállásra, az otthoni szerepkörre való mentális átváltásra.

És az otthonról, home office-ban dolgozókkal mi lesz? Nekik azt tanácsolják, hogy ne mondjanak le erről, a munka és az otthoni szerepkör közötti átálláshoz szükséges saját időről, alakítsák ki, egyéni idézőjeles ingázási idejüket, például sétáljanak 15 percet a munkanap kezdetén és végén.