Amikor a színházi élmény megkétszereződik

A kamaszok figyeltek és kapcsolódtak! Nevettek, mikor nevetni kellett, de a drámai jeleneteket is kellőképpen reagálták le. És talán ez volt a legfontosabb: nem féltek reagálni! Jó volt látni ezt a fajta őszinteséget, amit mi, felnőtt nézők néha elveszítünk valahol a színházi etikett és a „nem akarok zavarni” szabályai között.

Szerkesztő: Sebők Tímea, 2025 november 13, 16:09

Nemrégiben színházban jártam és majdnem megroggyant a térdem, mikor az épület előtt gyülekező nézőközönséget megláttam. A tömeg 95 százaléka ugyanis kamaszokból állt.

Az előadást stúdiókörülmények között játszották, vagyis a nézőtér is a színpadon kapott helyet – ez pedig még sebezhetőbbé tette a művészeket, az előadást magát, és hangsúlyosabbá a közönséget, mint lehetséges zavaró tényezőt. Jesszusmária – futott át az agyamon, és már előre mély sajnálatot éreztem a színészek iránt. De közben arra lettem figyelmes, hogy a színház előtt még vidáman nevetgélő, hangoskodó fiatalok az épületbe belépve jócskán visszavettek a hangerőből, fegyelmezetten álltak sorba a kapunál illetve a ruhatárnál és nem rohanták le a büfét, némi rágcsálnivalóban reménykedve.

Aztán elkezdődött az előadás és a csoda folytatódott. A kamaszok figyeltek és kapcsolódtak! Nevettek, mikor nevetni kellett, de a drámai jeleneteket is kellőképpen reagálták le. És talán ez volt a legfontosabb: nem féltek reagálni! Jó volt látni ezt a fajta őszinteséget, amit mi, felnőtt nézők néha elveszítünk valahol a színházi etikett és a „nem akarok zavarni” szabályai között. Ők nem feszengtek attól, ha hangosan nevettek, vagy ha felszisszentek egy erősebb pillanatnál. Nem játszották az úgymond „művelt nézőt”, hanem egyszerűen csak jelen voltak, miközben nem voltak zavarók. Sőt! Ezzel a magatartásukkal az előadást is vitték magukkal, szeretetteljes élő kapcsolat született a színpad és a nézőtér között. A színészek később mesélték, hogy a kamaszok reagálása őket is felbátorította, mertek improvizálni, mert érezték, hogy a közönség partnerük és nem passzív szemlélő.

Kedves fiatalok, nem tudom, hogy honnan jöttetek. Talán, mintha valaki Nagyenyedet említette volna. De ez most mellékes. Csak meg szeretném köszönni nektek elsősorban az élményt, másodsorban pedig azt, hogy leromboltátok az egyik szégyenteljes előítéletemet, és ígérem, hogy ezentúl nem fog lekonyulni a szám, ha zömében fiatal nézők közé kerülök, sőt, drukkolni fogok, hogy mellém üljetek! És elárulom azt is, hogy az előadás végén nem csak a színészeknek tapsoltam, hanem nektek is. Mert megerősítettetek abban a hitemben, hogy a színház jövője biztos, lelkes és rendkívül rokonszenves kezekben van.

Végül hadd gratuláljak a tanáraitoknak, amiért színházba visznek benneteket és olyan előadást is bevállalnak, amely nem tartozik feltétlenül a könnyed műfajhoz, sőt, még az érettségi tételek között sem szerepel, és persze a szüleiteknek is jár a köszönet – hiszen az alapokat, a jólneveltséget, a nyitottságot és a kíváncsiságot valószínűleg ők ültették belétek. Kézzel formált szívecskéket küldök nektek, mint amilyeneket ti is küldtetek az előadás végén a színészeknek.