Amnézia vagy nosztalgia?

Nem élünk tökéletes világban, de a múlt bűneiből akkor sem szabad erényt faragni, a diktatúra kegyetlenségeit nem szabad elhomályosítani a nosztalgia rózsaszín ködével.

Szerkesztő: Sebők Tímea, 2025 július 24, 10:03

„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – írta annak idején Marx és Engels. Csak azt nem gondoltam volna, hogy ez a kísértet napjainkban is megjelenik, felcicomázva, kipingálva, pöpecen lépkedve, sokan közülünk pedig nem hajlandók érzékelni a dögszagot, a láncok csörgését és a csontok zörgését.

Alig 35 éve szabadultunk meg a kommunizmustól, a terrortól illetve a félanalfabéta, paranoiás és pszichopata diktátortól, és oda jutottunk, hogy a Kárpátok Géniusza napjainkban népszerűbb, mint valaha. Egy friss felmérés szerint a lakosság kétharmada azt állítja: Nicolae Ceauşescu jó vezető volt és 48 százalékuk szerint jobban éltünk a kommunizmus idején. Hogy mi van??? Ugyanarról a kommunizmusról és főtitkár elvtársról beszélünk, amire és akire én is emlékszem?

Legyen világos: a történelem nem játék! Nem mém, nem retróposzter, nem nosztalgiázásra való díszlet. A történelem tanulság. Főleg akkor, ha életeket, sorsokat, generációkat tett tönkre, mint a kommunizmus – a mi kommunizmusunk –, amely nem szociális érzékenységet meg egyenlőséget jelentett, hanem éhezést, elnyomást és rettegést. És ha ezt nem értjük meg, akkor előbb-utóbb újra meg fogjuk tapasztalni. Nem ugyanabban a formában, nem vörös zászlóval és „Előre a szocializmus útján!” transzparensekkel, hanem populista jelszavakban, erős vezérek térhódításában.

Tudom, ma sincs minden rendben. Nem élünk tökéletes világban, de a múlt bűneiből akkor sem szabad erényt faragni, a diktatúra kegyetlenségeit nem szabad elhomályosítani a nosztalgia rózsaszín ködével. Nem lehet Ceausescut jó vezetőként rehabilitálni, mikor ő tulajdonképpen a szabadságunktól, az emberi méltóságunktól és a jövőnktől fosztott meg bennünket. Ne feledkezzünk meg a hidegről és a sötétségről, a jegyrendszerről, a sorbanállásról, az állandó szorongásról. Arról, hogy hogyan tanultunk meg suttogni, hogyan bújtuk a szamizdatot, hogyan lett veszélyes egy könyv, egy zene, egy gondolat.

Sokszor hangoztatják, hogy bezzeg a kommunizmusban mindenkinek volt lakása, munkahelye. S akkor? Volt lakás, de tudjuk, hogy az nem a kényelemről szólt, volt munkahely, mert nem létezhetett munkanélküliség. Az embereknek nem volt megtakarítása, nem volt szabad vállalkozni, a fizetések szinte egyformák voltak, az állam gondosan ügyelt arra, hogy az egyének egy bizonyos szint fölé ne juthassanak. Az elitet, az értelmiséget képletesen lefejezték, az arisztokratáinkat földönfutókká tették, a fél ország besúgóvá, a másik fele besúgottá vált. Egy rossz helyen elmondott viccért már megtapogathatta az ember a saját tégláját a börtön falában, a másként gondolkodók, az úgynevezett osztályellenségek sanyarú sorsáról nem is beszélve. Elfogadom, hogy az emlékek az évek során megszépülhetnek, de a keleti blokk legzártabb és legkegyetlenebb diktatúráját hogy lehet ilyen röpke idő alatt szelíddé és élhetővé varázsolni?

A fiatalok pedig, akiknek nincs tapasztalata az ország eme sötét korszakáról, egyszerűen tudatlanok. Azoknak, akik egy tengerparti fesztiválon Ceausescu nevét skandálják, a közösségi oldalakon sztárt faragnak belőle, fogalmuk nincs, hogy kit dicsőítenek. De ez nem feltétlenül az ő hibájuk. A politikai döntéshozók és az oktatási rendszer feladata, hogy tisztába tegye a képet a fejükben.

Addig is nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a négyosztályos, cipészinasból felkapaszkodott Ceausescut a Che Guevara-s őrület farvizén piedesztálra emeljük, szappant reklámozzunk vele, koncerten skandáljuk a nevét és diktátorból posztmodern ikonná sminkeljük. Akinek pedig hiányzik a kommunizmus, töltsön egy-két hónapot Kubában vagy Észak-Koreában, meglátja majd, hogy röpke idő alatt elemi erővel fognak előtörni a nem túl fényes emlékei.