Filmekről, és mégsem azokról
Nem terveztem filmajánlót, nem is az következik, mégis két film vetítéséről mesélek. Vannak közös és nagyon eltérő elemek a két történetben. Előrebocsátom: nem akarom bizonyítani, hogy a fiatalokat semmi sem érdekli, mert ez csupán egy sztereotípia, és nem hiszem, hogy ez igaz volna.
Hadd kezdjem a történetet a közös elemekkel!
Mindkét film vetítése egyetemi környezetben zajlott, de nem ugyanazon az egyetemen. Mindkét produkció történelmi témát dolgoz fel, olyat, amely a mai egyetemisták életének kezdete előtt történt, tehát ők túl fiatalok ahhoz, hogy emlékeik legyenek az eseményekről, csak elmesélésből vagy történelemórán hallhattak róluk. Mindkét vetítés után lehetett találkozni az alkotókkal, egy szakértő tanár által vezetett beszélgetésen.
Időrendben visszafelé fogok haladni. A múlt hét második felében vetítették a dokumentumfilmet, amely a magyarországi, Sopron melletti határnyitásról, a híressé vált páneurópai piknikről és egy több szempontból rokonítható „keletnémet” történetről szól, illetve bemutatja a Kelet- és Nyugat-Európa között 1989-ig húzódott vasfüggöny utolsó áldozatának történetét. A film készítője mellett, a piknik egyik szervezője és szószólója is jelen volt a vetítésen. Olyan történeteket meséltek el, hogy minden jelenkor-történet iránt érdeklődő öreg vagy fiatal szemét-száját eltátotta volna, és olyan meggyőző stílusban sztorizgatva adták mindezt elő, hogy a közösségi médiát pörgető fiatalok is megnyalhatták volna utána a tíz ujjukat. Persze, csak akkor, ha ott lettek volna. De egyetlen képviselőjük volt jelen. Becsületére legyen mondva, ő kérdést is feltett az előadóknak, amire újabb izgalmas történeteket kaptunk válaszul. Őt csak nem szidhattuk meg, amiért a többiek távolmaradtak… Tudják, ez volt az a film, amelyről elég hosszan beszélgettünk a vetítés napja előtt a rádióban a történésszel, akit én azzal kínoztam, hogy mit tudnak erről a fiatalok, hogyan, mivel lehetne őket érzékenyíteni a téma iránt, és egyáltalán: érdeklik-e őket ezek a történetek. A vetítés után pedig a fiatalember– mintha csak nekem válaszolt volna – elmondta: igen, a fiatalok tudnak a kommunista rendszerről, tanultak róla, sőt, nagymamája még azt is elmesélte, mekkora balhé lett a kisboltban, amikor a jegyrendszer idején egy egész csirkét adott el egy családnak. Így megtudtuk tehát azt is, hogy a családban beszélgetnek ezekről a dolgokról.
Térjünk át a másik vetítésre, a másik egyetemre!
Egy héttel korábban mutatták be, szintén egyetemi környezetben, a Holokauszt-kutató központ rendezvényén azt a papírbáb-animációt, amely a holokauszt témáját dolgozza fel, egy 12 évesen elhurcolt fiú emlékei alapján. A vetítés utáni beszélgetésen az volt a megdöbbentő és elgondolkodtató újdonság, hogy a címszereplő azt mesélte az alkotóknak: akkor értette meg, mi történt körülötte gyerekként a koncentrációs táborban, amikor felnőttfejjel megírta a könyvét, amely alapján a film készült. Hallottunk arról is, hogy azért lett animációs film, hogy gyermekeknek is megmutathassák, és a majdnem teljesen fekete-fehér filmben az egyetlen szín azért épp a kék, mert olyan színű volt a lerakódás a gázkamrák falán. Ez utóbbiról, arról a kékről, szerintem eddig csak az tudott, aki mélyre ásott a témában.
És, persze, eljutunk itt is a fiatalokig: ezen a vetítésen ők sokan voltak, megtöltötték a nagytermet, hiszen többen az aznapi óra után vagy helyett nézték meg a filmet, tanáraikkal együtt. Nyilván, így több volt a diákoktól érkező kérdés is. Az esemény végén megkérdeztem az elsőéves hallgatók egy csoportját, mit szólnak a filmhez, hallottak-e, tanultak-e a holokausztról. Sűrű bólogatások mellett, azt mondták, hogy igen, tanultak róla. Majd az egyik fiatal – hangerejével kiemelkedve a folyosói zajból – azt mondta, neki nagyon határozott véleménye van erről a holokausztról: őt ez nem érdekli.
Senki nem bólogatott, hogy „úgy van, ez minket nem érdekel”, csak néztek maguk elé, majd azt mondták, a rengeteg ember értelmetlen halála nagyon megrázó, még rajzfilmen is. S akkor úgy döntöttem, mégiscsak elmondom az előző határozottvéleményűnek, miért lenne indokolt, hogy a téma mégis érdekelje. Azt a közhellyé ismételt szöveget idéztem, amely úgy kezdődik: „Amikor eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Amikor eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista”, és úgy végződik, hogy „Amikor eljöttek értem, nem volt, aki szóljon.” A hangerő kicsit alábbhagyott, de elköszönés után, amint mentek lefelé a lépcsőn ismét kiragyogott a tömegből, ezért hallottam, amint azt mondta: „Azt hiszem, át kell gondolnom kicsit ezt a határozott véleményemet!”
Íme bizonyság: a fiatalokat érzékenyíteni igenis lehet és érdemes, mert, a sztereotip vélemény az ő esetükben is könnyen változik.
