Szégyen

Akár hét percet, akár ötvenet nézek a péntek esti fehér házi botrányról, nem tudok mást gondolni, mint azt, hogy szégyen. És hogy ezután semmin sem fogok már csodálkozni.

Szégyen. Ez az egy szó cseng újra és újra a fülemben, akárhányszor szóba kerül a pénteki találkozó Donald Trump és Volodimir Zelenszkij között. Elküldtem a videót egy barátomnak, aki annyit írt vissza, hogy keresi a szavakat. Szégyen, mondtam.

Sajtósként és magánemberként egyaránt igyekszem elkerülni azt, hogy bárkit hősnek kiáltsak ki. Elsősorban azért, mert nem hiszek a hőskultuszban. Vannak bátor, sőt, hősies tettek, pillanatok, de azok az emberek, akik ezt teszik, emberek.

Zelenszkijt és azt, hogy hogyan navigálta megtámadott országát, az utókor fogja valójában megítélni. Szóval, nem tudom, hogy hős vagy sem, de mindegy is, viszont egészen biztos, hogy nem érdemelte ki azt a fogadtatást, amelyben Donald Trump amerikai elnök és J. D. Vance alelnök részesítették. Azért is mondhatom fogadtatásnak, mert bár a szégyen legnagyobb része a tárgyalás végén történt, Trump már úgy fogadta, hogy gúnyolódott az öltözetén. Azon, ami három éve gyakorlatilag egyenruhájává vált: nem katonai egyenruha, és nem öltöny, hanem egyszerű, kényelmes öltözet az ukrán védelem logójával rajta. Visszatekintve jobb lett volna, ha ez a beszólás a találkozó mélypontja, de az utolsó hét perc olyan botrányosra sikeredett, amelyet nem tudok más szóval illetni, mint „szégyen”,

Azt írja egy rendszeres kommentelőnk a Kolozsvári Rádió Facebook-oldalán a pénteki hír alatt, hogy most végre láthatta a világ, hogy Zelenszkij lejáratta magát, Trump pedig megmutatta, hogy erős. Én azt láttam, hogy két, magát erősnek gondoló vezető nem hősi, még nem is kizárólag államelnöki, hanem emberi mivoltában alázta meg Zelenszkijt, újra és újra, amikor köszönetmondást követeltek tőle, amikor Trump kijelentette, hogy ez milyen jól mutat a tévében, amikor nem engedték szóhoz jutni, mert „beszélt már eleget”.

A péntek esti első döbbenet után megjelent a teljes felvétel a találkozóról, s ezzel együtt olyan elemzések, amelyek szerint Zelenszkij miatt siklottak ki az eleinte normális hangnemben zajló tárgyalások. Földes András írja a HVG-ben, hogy bár mindenben igaza volt az ukrán elnöknek, rossz taktikát választott, és egy idő után a testbeszéde is mutatta, hogy mennyire kényelmetlen neki ez a helyzet. Utána pedig úgymond kioktatta JD Vance-t arról, hogy miféle diplomáciai megoldást vár a háború lezárására, amikor 2014 óta senki nem állította meg Putyint, az pedig nem tartotta be a 2019-ben aláírt tűzszüneti megállapodást Kelet-Ukrajnában. A The Guardian pedig arról ír a tárgyalás előkészítését ismerő források alapján, hogy Zelenszkijt figyelmeztették: ne erőltesse a biztonsági garanciákat, most csak gazdasági kérdésekről beszélgessen, a többin később dolgoznak. És hogy dicsérje Trumpot.

Úgy érzem, ezek az elemzések, ha próbálnak is nagyobb képet láttatni, nem kevésbé áldozathibáztatók annál, mint amikor egyesek szerint Ukrajna robbantotta ki a háborút. Zelenszkijjel szólva mi is feltehetjük a kérdést: miféle diplomáciáról beszélünk, amikor neki hajbókolnia kellene egy olyan elnök előtt, aki – szintén a források szerint – sértve érezte magát amiatt, hogy nem visel öltönyt? Illetve aki egy héttel korábban lediktátorozta, majd néhány nappal később már nem emlékezett erre? Miért kellene úgymond helyes taktikával tárgyalnia az országa ásványkincseiről egy „maj’csak kitalálunk valamit” ígéret alapján?

A klasszikus diplomáciai keretek már nem számítanak, ezt láthatjuk. Volt-e Zelenszkijnek egy tiszteletlennek tűnő pillanata, amikor nem Mr. Vice Presidentnek nevezte Vance-t, hanem JD-nek? Igen. Tulajdonképpen innen kezdődött a teljes mélyrepülés. Súlyos volt-e annyira, hogy utána a bullyingolás minden eszközét bevetve rátámadjanak az ukrán elnökre? Nem, és minden bizonnyal nem is a valódi ok volt, legfeljebb a casus belli. Soha nem volt ez egy egyenlő tárgyalás, már csak amiatt sem, hogy ketten – ha a kanapéban eltűnő Marco Rubio külügyminisztert is számolni akarjuk, akkor hárman – ültek le tárgyalni szemben egyetlen emberrel, már csak ezzel is erőt fitogtatva. Kibújt a szög a zsákből a „hálásnak kellene lenned” hajtogatásával, hogy valóban ezt várták: kézcsókot és megalázkodó hálálkodást, és amikor ezt nem kapták meg, a látszat utolsó darabkái is lehullottak.

Értem és helyeslem, hogy nagyobb képet szeretnénk látni annál a néhány percnél, de az 50 perces felvétel sem a teljes kép. Nem ismerjük mélységeiben a megelőző egyeztetéseket, azt sem, hogy mit tartalmazott volna az aláírandó dokumentum. Valószínűleg sohasem férünk hozzá az összes információhoz. Viszont akár hét percet, akár ötvenet nézek a péntek estéről, nem tudok mást gondolni, mint azt, hogy szégyen. És hogy ezután semmin sem fogok már csodálkozni.