A percről percre háború
Így, a harmadik évfordulón már úgy gondolom, hogy nem szoktuk meg, nem untuk meg.
A háborús tudósítás különálló újságírói műfaj. Különlegesen bátor, nagyon jól képzett emberek tudják csak ezt csinálni, akik lehetőleg békeidőben is otthonosan mozognak azokon a háború sújtotta területeken, ahonnan éppen tudósítanak, vagy legalább ismerik annak csínját-bínját, hogy hogyan kell helyi kapcsolatokat szerezni, akik segítenek eligazodni.
A napra pontosan három évvel ezelőtt kitört ukrajnai háború nem az első olyan, amely az internet korában, azelőtt elképzelhetetlen gyorsasággal és minimális technológiai igényekkel bárkiből háborús tudósítót csinált. Mindössze egy mobiltelefon és internetkapcsolat kell ahhoz, hogy valaki élőben közvetítse, mi történik a városában, kiírja a közösségi médiás oldalaira, hogy becsapódott mellette egy rakéta, vagy éppen szerveződésre használja fel ezeket a felületeket. A 2011-es arab tavasz esetében jól emlékezhetünk arra, hogy a kb. fénykorát élő Facebook segítette a tüntetőket a kapcsolattartásban, és ez olyan sokat jelentett nekik, hogy volt, aki Facebooknak nevezte az akkortájt született gyermekét.
Szóval, Ukrajna előtt is volt már példa arra, hogy egy konfliktust szinte percről percre követhettünk, és nemcsak a hivatalos médiafelületeken, a képzett és bátor riporterektől, hanem a bátor vagy éppen rettegő érintettektől. Mégis, mivel ez a háború a közvetlen szomszédságunkban zajlik, jobban odafigyeltünk ezekre a hangokra, és jobban rá is tapadtunk a hírekre, a nem hivatalos csatornákon is.
Viszont, mint minden más esetben, most is igaz az, hogy az autentikus beszámolók könnyen elvesznek a zajban, vagy éppen a szándékos dezinformációk közepette. Ebből a zajból született a másik embertípus, a percről percre elemző, aki nem képzett szakember, hanem olvas vagy néz dolgokat, és rögtön véleményt formál, amelyet meg is oszt a nagyvilággal.
A háború kitörésének egyéves évfordulójára írt jegyzetemnek az volt az egyik fő gondolata, hogy megszoktuk. A háborús híreket, a menekülteket, azt, hogy egyesek szerint nincs is háború. Utóbbi elképesztő kijelentéssel nem találkoztam az utóbbi időben, de fotelszakértőink továbbra is percről percre véleményezik, hogy hogyan kellene lezárni a konfliktust, amelyet az ő fejükben természetesen Ukrajna kezdett azzal, hogy visszaütött. Ezt legutóbb Donald Trump amerikai elnök is sugallta, úgyhogy most megerősítve érezhetik magukat ebben a hitben. Mert ez már vak hit kérdése kell, hogy legyen, hogy a megtámadott országról kijelentse valaki, hogy az a hibás.
Apropó Donald Trump, ha nem egyéb, az ő színre lépése biztosan felrázott mindenkit az esetleges megszokás-érzésből. Csak az elmúlt héten naponta annyi minden történt, annyi nyilatkozat és tweet követte egymást, hogy arra gondoltam, nem foglalkozom aktualitásokkal ebben a Kanapéfilozófiában, mert képtelenség mindent összefoglalni. De miközben ezt írom, két értesítés is felvillant a telefonomon arról, hogy Zelenszkij azt nyilatkozza épp: hajlandó lemondani az elnökségről Ukrajna NATO-tagságáért vagy a békéért cserébe.
A közvetítés tehát folytatódik, egyelőre a háború is, bár sok valódi szakértő azt gondolja, hogy valamilyen formában látszik a vége. Persze, nagyon nem mindegy, hogy hogyan lesz vége, de ebbe most nem tudunk belemenni. Percről percre fog ez is lezajlani a szemünk előtt, és fotelhadászaink percről percre fogják megszakérteni. Így, a harmadik évfordulón már úgy gondolom, hogy nem szoktuk meg, nem untuk meg. Még mindig bámuljuk, csámcsogjuk, első sorból popcornt falatozva nézzük, ahogyan lehet, hogy a 21. században, 80 évvel a második világháború után megszűnik egy európai ország a most ismert formájában, ahogyan percről percre, és lehet, hogy hektárról hektárra döntenek róla, a feje fölött, nélküle, és alig néhányan mondjuk azt, hogy ilyet már láttunk, és nem kellene még egyszer megtörténnie. Hátha mégsem történik meg.
