Szerencsére mi rendben vagyunk
Feljelentést tettek a Székely Csaba Bányavirág című darabjából készült előadás ellen, mert – idézem: a Botond Nagy rendezte előadásnak nagyon durva a nyelvezete, és a történet a bányászokat depressziós alkoholistákként mutatja meg.
„Hideg volt a leves, leszúrta a feleségét” – ez egy szalagcím valamelyik magyarországi adón. Szándékosan választottam ottani sajtóbeli hírt, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi aztán ilyesmire soha nem vetemednénk. Ugyanazon a napon szembejött velem a petrozsényi Ion D. Sirbu Drámai Színház közleménye, miszerint az intézmény volt vezetője, jelenlegi alkalmazottja feljelentést tett a Székely Csaba „Bányavirág” című darabjából készült előadás ellen, mert – idézem: a Botond Nagy rendezte előadásnak nagyon durva a nyelvezete, és a történet a bányászokat depressziós alkoholistákként mutatja meg.
Értem én, hogy a Zsil-völgyében élők érzékenyek a bányász-témára, de hát Székely Csaba nem a bányászokat tűzte tollára, nem minősítget senkit, hanem megmutat egy élethelyzetet: a világ nagy történéseitől messze, szegénységben élő közösség tagjai próbálnak kijutni a válságból. Nincs munka, nincs szerelem, nincs orvosi ellátás, de van sok megkeseredett ember, akiket cserbenhagytak mindenféle rendszerek. Akiket népviseletben pózoltat és mosolyogtat a hagyományőrzésre építő televízió stábja. Igen, van, aki bánatát pálinkával oldja, de ne legyünk naivak, valószínűleg az oroszok után mi iszunk legtöbbet a világon, és minden harmadik családban van egy függő ember. Nagyon sajnáltam a petrozsényi színházat, hogy közleményében magyarázni kezdte, miről is szól Székely Csaba darabja. Mindezt egy szakmabeli miatt. Nevet nem említettek, nem is érdekes, de azért elgondolkodtató, hogy egy színházi ember miért nem tud bármit is kezdeni egy remek kortárs darabbal. Székely Csaba drámája szerintem vitathatatlanul remekmű, amely több mint 10 éve óriási sikerrel visznek színre mindenütt. Az első, marosvásárhelyi előadásból, melyet Sebestyén Aba rendezett, máig őrzöm emlékezetemben Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna hosszú percekig tartó részeg szerencsétlenkedését, és hálás vagyok, hogy a részegséget, amit általában rosszul játszanak a színészek, ők ennyire profin hozták. Nem jutott eszembe ejnyebejnyézni, és a párbeszédek közben sem jegyzeteltem, hogy né, milyen csúnyát mondtak.
Egyre gyakrabban van az az érzésem, hogy az emberek egy tetemes hányada a templomajtó szerepkört öltötte magára. Óbégat, hogy jaj, ez tiszteletlen, ez csúnya, ez bántó, meneküljünk! Közben az élete, az embertársaihoz való viszonyulása nem igazolja álszent felháborodását. A „Bányavirág” érzékenyen, szeretettel nyúl az elesettekhez, ez a petrozsényi feljelentő pedig azért nem ért belőle semmit, mert sem nem empatikus, sem nem kíváncsi. Mereven ül a színházi székben, feszül a hátgerince, kidagadnak az erei, alig várja, hogy kimehessen, és elmormolhasson néhány Doamne ajuta-t. Miközben az élet néha arról szól, hogy hideg volt a leves, leszúrta a feleségét. Ha valaki felvehette volna a tragédia előtti üvöltözést, biztosan nem a kortárs drámák nyelvezetével foglalkozni, és elborzadva ezerszer vetne keresztet. De hát ezzel nem foglalkozunk.
