Macskák világnapja
A lakásban doromboló cicákról írnék, akik igazi uralkodóként, az egyiptomi fáraók idején kivívott tekintélyük fölényével élik a mindennapjaikat.
A minap jegyzetet írtam a kávéról, bár nem kávézom, gondoltam, akkor most beszélhetek a cicákról is úgy, hogy közben a lelkem mélyén kutyapárti vagyok. És teszem mindezt azért, mert ma van a macskák világnapja, amikor cicagazdik milliói ünneplik házi kedvencüket világszerte.
Ha egy macska ezt hallaná, biztos azonnal korrigálna: pardon, nemcsak ma, hanem minden nap róluk szól a világ. Sőt, még pontosabban fogalmazva, az övék a világ, az emberek pedig csak megtűrt kiszolgáló személyzetként mozoghatnak benne. Persze a lakásban uralkodó kedvencek életfelfogása ez, és nem a többnyire falusi társaiké, akiket szigorúan haszonállatként tartanak és eképpen is viszonyulnak hozzájuk. Magyarán: nem léphetik át a ház küszöbét anélkül, hogy seprű vagy papucs ne repüljön el a fejük fölött.
Szóval a lakásban doromboló cicákról írnék, akik igazi uralkodóként, az egyiptomi fáraók idején kivívott tekintélyük fölényével élik a mindennapjaikat. Röpke ideig voltam csupán egy kis macska tulajdonosa, neki köszönhetően nyertem betekintést a világukba. Albérletben lakó egyetemistaként a társasházi hierarchia legalján álltunk, a többi lakó semmibe vett bennünket vagy pedig bizalmatlanul, barátságtalanul méregetett és viszonyult hozzánk. Aztán megjelent ez a csöppség, aki vagy két napig egy sufni sarkába rekedve nyávogott és végül mi voltunk azok, akik mindent megmozgatva, nem kis munkával ki tudtuk vájni szorult helyzetéből és magunkhoz is vettük a szerencsétlent. És innen kezdve mi is szintet léptünk: először a ce face pisicuta? kérdést szegezték nekünk a lépcsőfordulóban belénk futó szomszédok, aztán rövid idő múlva már azt is megkérdezték, hogy mi hogy vagyunk és honnan is jöttünk. Így lett a cica neve BH, azaz Barátság Hídja.
És BH rövid idő alatt igazi főnökké nőtte ki magát az otthonunkban: csak akkor barátkozott, ha úri kedve is úgy tartotta, szigorúan ragaszkodott az evésidőhöz, a kezdetleges, 486-os számítógépemen pedig félbeszakadt az Aladdin-játék bajnoksága, mikor őnagysága úgy döntött, hogy a délutáni sziesztáját a billentyűzeten tölti. Emellett BH viselkedésével igazolta azt az elméletet is, miszerint a macskák hallószerve úgy lett felépítve, hogy az emberi hang, behatolván az egyik fülön, zavartalanul távozhasson a másikon. De érdekes módon a legapróbb zacskózörgés is óriási kíváncsiságot váltott ki belőle és akrobata mozdulatokra késztette. Szóval szeretnivaló kis jószág volt, ha elfogadtuk, hogy ő irányítja és kontrollálja a szeretetmegnyilvánulás formáit, határait illetve időpontját. Olyan volt, mint kamaszkorom kedvenc képregényhőse, Garfield.
Bár lehet, hogy sok macskakritikus nem ért velem egyet, de úgy gondolom, az egyik legnagyobb varázsa abban van a cicáknak, hogy olyannyira független gondolkodók, öntörvényűek, hogy az már szinte szórakoztató. Egyszerűen nem félnek megszegni a szabályokat, sőt. Panyókára vetve viselik az életet, az éppen soron lévőt a kilenc közül.
Szokták mondani, hogy a macskák azért alszanak, mert ez az egyetlen dolguk az életben. Az emberek pedig azért alszanak, hogy legyen erejük a macskájukat kiszolgálni. Kitartást tehát, kedves cicagazdik! Vegyetek ma a négylábú barátotoknak valami finomságot, adjatok neki egy kevés macskamentát, lepjétek meg egy kaparófával, de ha igazán nagyot szeretnétek nőni a szemükben, adjatok nekik egy dobozt és egy gombolyagot.
