Bună ziua, dragă!
Kolozsvárra kerülve is lelkiismeretesen köszöntem, de nem sokan fogadták. Komor, siető emberek, akiket mintha megzavartam volna a napjuk tervezése közben.
– Csókolom! – köszöntünk rá hangosan a szomszéd nénire, miközben elszáguldottunk mellette. Vagy játék közben felkiabáltunk a másodikon, harmadikon teregető Kati, Gyöngyi néninek. Mindenkinek köszöntünk: a harmadik tömbházban lakóknak, a sarki üzlet eladójának, a szemben lévő óvoda pedagógusának, pedig nem is oda jártunk.
Nagymamámnál, falun sokáig bajban voltam. Hallottam, hogy valaki végigmegy az utcán, sercegett léptei alatt az aszfaltozatlan út homokja, de a kerítés miatt nem láttam az illetőt. Volt egy kis pad az óriási diófa alatt, kénytelen voltam arra felkapaszkodni. Ha lábujjhegyre álltam, már ki tudtam elégíteni a kíváncsiságomat: tényleg most halad el valaki a házunk előtt. Csókolom! – igyekeztem hangosan zengeni, ők pedig sokáig keresték a hang forrását, hiszen csak a fejem búbja, és egy szempár ha látszott a deszkakerítés miatt.
– Csókolom! – mindig így köszöntem. Ilyen éneklősen, a második szótagra téve a hangsúlyt, amiért Tamási Áron biztosan haragudott volna. Pedig nem volt ebben nyelvromlás, többségi hatás, vagy figyelmetlenség. Ez volt a kedvesség, az otthonosság dallama.
Kolozsvárra kerülve is lelkiismeretesen köszöntem, de nem sokan fogadták. Komor, siető emberek, akiket mintha megzavartam volna a napjuk tervezése közben. Sótlan, unott elárusítók, akiknek a munkaköri leírásához tatozott, hogy köszönjenek, másképp kihagyták volna. A csókolomot is felváltotta a Bună ziua!. Próbálom megőrizni a régi hanglejtést, azt a lelkesedést, amivel gyermekkoromban elrikkantottam magam.
Ahol most lakom, mindig rohanni kell a buszmegállóig, mert ha lekésed ezt a járatot, öt perc múlva nem jön újabb. Magánházak előtt vezet az utam. Az egyik ház elé rendszeresen kiül egy bácsi. Hozza a kicsi székét, és két kézzel a botjára támaszkodva figyeli a forgalmat, a mellette elhaladókat.
– Bună ziua! – köszöntem rá egyszer, mert úgy éreztem, – ez is gyermekkori beidegződés – falun mindenkinek köszönni kell. Meglepődött, de válaszolt. Ezt követően rendszeresen köszöntem, és ő mintha várta volna. Nagyon apró szemű bácsi, két kis ötbanis a kötelező kalap alatt. Mégis éreztem, hogy már akkor figyel, amikor az átjáróhoz érek. Pár hét után a válasza átalakult: Bună ziua, dragă. És egyet a karján is lendített, mintha azt mondaná: Menj Isten hírével!
Két hete történt meg először, hogy még a közelébe sem értem, de ő már mosolyogva integetett. Most már nem csak fogadja, várja a köszönésemet. Semmit nem tudok róla, csak a székecskéjét, a botját, és gombostű-szemeit ismerem, de ha meglátom ezt a kedves integetést, jobb lesz a napom.
Az utóbbi két hétben mintha egy sötét felhőbe költöztünk volna, amelyből hol eső, hol jégeső zúdult ránk. Hideg van, gyakran szél is, melegebb ruhákra váltottunk. Nincs kint a kicsi szék, a bácsi, nincs integetés, nincs bună ziua. Azt hiszem, érkezik a tél.
