Mese az ember csodás átváltozásáról az egészségügyi pénztár várótermeiben
Megálltam a szürkén fenyegető épület előtt, és máris tudtam, jó lesz felkészülni, bent bizonyára Minótauruszokkal kell megküzdeni.
Angyal vagy démon? Az ember csodás átváltozásának az egészségügyi pénztár várótermeiben voltam szem- és fültanúja. Ügyintézéskor. Öt órás várakozás során. Tényleg, komolyan és becsszóra, öt óra, de az előttem sorban állók ennél többet várakoztak.
Már a mitikus labirintus bejáratánál, illetve annak keresésénél ámulatba estem. Megálltam a szürkén fenyegető épület előtt, és máris tudtam, jó lesz felkészülni, bent bizonyára Minótauruszokkal kell megküzdeni. Elővettem, tehát, mindentudó gombolyagomat, okos telefonomat, cím: Konstanca utca, 5-ös szám – ezt írta, ez lesz. Varázsútlevelemmel, a munkáltatótól kapott papír alapú igazolással felfegyverkezve, miszerint igenis biztosított vagyok, bátran elindultam a bejárat felé. De… Hol is van? Egy bezárt ajtó, két bezárt ajtó, a harmadikon egy papírlapra nyomtatott nyíl, erre…na, ez lesz! Átfurakodtam a labirintust rejtő jelentéktelennek tűnő ajtó előtt tolongó tömegen, és… beléptem a mitikus hely előszobájába.
Már ez ijesztő volt, keskeny, pár méter hosszú folyósó, sok várakozó emberrel. Átvergődtem a sűrű embergőzőn, betoppantam a szövevényes ügyintézés következő termébe, ott még sűrűbb volt a tömeg. És akkor megpillantottam a remény fényét, a pirosan villogó sorszámokat a fénytáblán. Ez az, van sorrend, csillant fel a remény! De, hol kell sorszámot váltani? Mint segítőkész angyalok, hárman is megszólaltak, magyarázták, kimegyek, megkerülöm az épületet, ott a bejárat, bemegyek, ott a tudakozó, mellette a sorszám automata. Hát persze, gondoltam, a cím azért Konstanca utca, mert a bejárat az Arges utcában van, ez így helyes, a labirintusban. Megérkeztem, a tudakozónál senki, az automatára ragasztott útbaigazító, apró papírdarabkák hosszas tanulmányozása után kiderítettem, melyik gombot kell megnyomnom, hányas terembe kell kérnem sorszámot. Megvan! Azt írja 50-en várakoznak előttem. Délben, 12-kor kezdődik az ebédszünet, most fél 11, addig biztosan bejutok. Van sorszámom, munkahelyi igazolásom, most már ismerem a járást, bizakodó voltam. Ismét megkerültem az épületet, az előzőleg feltárt teremben elhelyezkedtem a sűrű tömeg közepében, vártam…vártam…vártam.
És akkor rájöttem, ez itt a következő próba, amit ki kell állnia az ember fiának, hogy méltó jutalmát elnyerje! A fénytáblán nem mozdultak a számok, leragadt. Ismét hárman, mint segítőkész angyalok, elmagyarázták, már megint, és ezt többszöt is elmondták, már megint lefagyott a rendszer, ügyfeleket nem tudnak fogadni. Aha! És ez meddig szokott tartani? – kérdeztem. Pár órát, de megtörténik, hogy egész nap nem tudnak dolgozni – jött a válasz. És szólnak, hogy nincs értelme várakozni, jöjjünk vissza holnap? – érdeklődtem. Nem szoktak, mert ők sem tudják, mikor lehet használni ismét a rendszert – mondták. Mit tegyek? Latolgattam az esélyeimet. Ha már itt vagyok, ilyen sokat haladtam előre a labirintus útvesztőiben, várok, lássuk, mi lesz. Hát…, dél lett, és egy órás ebédszünet! A tömeg egy darabig türelmesen várt, aztán fogyatkozni kezdett. De jöttek újak, tudatalnok, a tapasztaltabb várakozók pedig, mint jó angyalok, megosztották velük, amit ők is másoktól hallottak: milyen iratokra van szükségük, hol lehet sorszámot váltani, általában mennit kell várakozni, most éppen egy órás ebédszünet van és, már megint lefagyott a rendszer. Béke volt, és hasznos tapasztalatcsere. Egy ideig.
Az ember démonná változásának első áldozata egy külföldi vendgémunkás volt, kezében fénykarddal végigvágtatott a tömegen, egyenesen az ajtó felé tartott. A tömeg zúgolódni kezdett, mit képzel, váltson sorszámot, álljon sorba, úgy mint más, legalább öt órát! A dalia megfordult, de ő csak kérdezni akart….mondta. Más is! – zúgott a tömeg, mire hősünk ismét megvillantotta fénykardját, most már dühösen, de ő csak azért jött haza Angliából, hogy ezt elintézze. Bezzeg ott…- mondta. A mondatot be sem fejezte, mindenki tudta a folytatást. Pár perc csend, aztán a démonná változó angyali tömeg szó szerint kilökte magából a gyorsabb ügyintézéshez szokott atyafia-idegent.
Így teltek perceink zárás előtt fél óráig. Délután 3 óra 30 perckor elkezdett villogni a hivogató fénytábla, de akkor sorszámmal már csak páran voltunk, mások sorszám nélkül várakoztak, hátha bejutnak. Összeszorult a torkom, ez az én számom, végre beléptem a labirintus következő termébe, na, most fogok találkozni a Minótaurusszal, gondoltam. Aztán rájöttem, akik ott dolgoznak áldozatok, nem szörnyetegek! Az ügyféfogadó terem csak egy szűk folyósó, a három ügyfélablakos üvegfal mögött még keskenyebb, még szürkébb, levegőtlen, barátságtalan iroda, három sápadt alkalmazottal, mögöttük dossziék sokasága magaslott, mint Sziszüphosz-hegye….Beadtam a dossziémat, az alkalmazott fáradtan rámmosolygott…
Már nem nem irigyeltem tőle a déli ebédszünetet.
