Gyerekek és a szegénység tapasztalása

A gyerekek nem a világ sokféleségétől szenvednek gyógyíthatatlan sérüléseket.

Nemrég szembejött velem a közösségi médiában egy anyuka kétségbeesett vallomása. Kislánya makacsul visszautasít mindent: az ételek háromnegyedét, a kapott játékokat, a programlehetőségeket. Mindenre az a válasz, hogy: Nem kell, nem szeretem, unom, nem, nem, nem.

Átlagos családra gondoljanak, ne dúsgazdag szülők elkényeztetett gyermekére. A nőnek az jutott eszébe, jó volna megmutatni a kislánynak, hogy ami neki megadatott, az sok gyermeknek csupán elérhetetlen álom. Hogy óriási különbségek vannak családok és gyermekkorok között. Ezért tanácsot kért, hová vihetné el a kislányt, ahol megismerhetné a szegénységet, a nélkülözést, és a kislány végre felfoghatná, hogy amire ő durcásan azt mondja, hogy unalmas, az sok ember számára vágyott csoda.

Rég nem fordult elő, hogy az egymást érő hozzászólásokban nem láttam földbe döngölést, minősítgetést. Sokféle tanács érkezett: hogy szigorúbban kell fellépni, fegyelmezni kell. Ez nem tűnik hatásosnak, sőt. Valószínűleg senki nem rángatná fülénél fogva asztalhoz a gyermekét, és nem nyomná le a torkán a spenótot, ha nem szereti. Ki akarná megbetegíteni vagy megfélemlíteni a gyermekét?

Őszintén, nekem tetszett az anyuka ötlete: megmutatni egy másik életminőséget. Többen javasolták, hogy látogassanak el Patarétre. Ha látná azokat a kisgyerekeket, akik a szeméttelep tövében rúgják a port, valószínűleg jobban becsülné a legóját vagy Barbie-babáját. Ha mesélne neki arról, hogy itt az emberek négyfelé osztanak egy szelet kenyeret, akkor talán ő sem maszatolná szét a Nutellás szendvicsét. Persze nem tudhatjuk, hogy működne-e. Egyesek szerint ez nem jó ötlet, mert ki tudja, milyen sokk éri a gyermeket, mi van, ha traumatizálódik.

Patarét valóban más világ, valóban elszomorítóak az ott látható ide-oda dőlő barakkok, a bűz, a szemét, a tapintható nincstelenség. De a gyermekek csodás túlélőművészek. Pataréten is a szülők vannak belerokkanva és öregedve a gondokba, de a gyermekek boldogan futkorásznak, csillog a szemük, mert ők így is tudnak örülni az életnek. Ezért mondom, hogy túlélőművészek.

A mai társadalom burkokból áll. Miért baj, ha pár órára kilépünk a saját burkunkból, és betévedünk egy másikba? Van pozitív előjelű trauma is. Például annak a döbbenete, hogy a világ nem csak olyan, mint amilyennek mi látjuk. Lehet, hogy a kislány a pataréti látogatás után sírdogálni fog egy kicsit. De árnyalódnak számára dolgok, érzékenyebbé válik, és ez hosszú távon segítségére lesz. Ugyanezen okokból nem értek egyet azzal, amikor a szülők felháborodnak, ha a gyermekek szomorú történetről tanulnak az iskolában. Miért ne tanulnának? Miért ne hallanának bajokról, veszteségekről is? Miért akkor kellene mindezekkel szembesülniük, amikor élesben történnek tragédiák? Bárcsak úgy élhetnénk, hogy mindig csak a könyvek szállítják számunkra a szomorúságot. De nincs ember, aki megússza fájdalmak nélkül. Ha a gyermekek látnak, hallanak fájdalmakról, talán tudni fogják, hogyan simogassák meg annak a fejét, akinek bánata van, és talán nem csinálnak többet a szúnyogból elefántot. De honnan fogják tudni, hogy az ő aktuális okvetlenkedésük csak egy szúnyog, ha még soha nem láttak elefántot? Az élet csodás, de nem csupa hihihi-hahaha. Nem baj, ha ez már gyermekkorban kiderül.

A gyerekek nem a világ sokféleségétől szenvednek gyógyíthatatlan sérüléseket.