A Somostető és Zimbabwe között – vet4wild választható háttérrel

Állatorvos, vet4wild, a Marosvásárhelyi Állatkert hivatalos gyógyásza, aki tavaly Zimbabwet is megjárta. Dr. Borka-Vitális Levente neve ismerősen cseng hallgatóinknak.

Szerkesztő: Papp-Zakor András, 2025 július 24, 19:20

Beszélgettünk már vele a Bundások és Tollasok-ban hazai vadállatok gyógyításáról, a vets4wild önkéntes orvosi hálózatról. Ennek már több éve. Azóta – eléggé kézenfekvő módon – őt kérték fel, vállalja el hivatalosan, állandó jelleggel a Marosvásárhelyi Állatkert lakóinak egészségügyi ellátását. Megtörtént, ha némi fontolgatás után is…  Tavaly augusztusban szívcsücsök-kontinensén, Afrikában, ezen belül Zimbabweban járt, állatbefogási, altatási továbbképzésen. Egy szó mint száz: jócskán összegyűltek a témák egy új beszélgetéshez! Ennek rövidített változatát olvashatják az alábbiakban, a teljes hangfelvételt a lap alján csatoltuk. 🙂

Papp-Zakor András:

– Végigolvastam néhány interjút a tavalyi zimbabwei utadról, meg is néztem egy tévés beszélgetést, úgy nagyjából mindegyikből az derült ki, hogy Afrika neked egyfajta non plus ultra, egy ígéret földje. Miért pont Afrika és mondjuk nem Galápagos, vagy mondok egy merészebbet, amazóniai esőerdő. Mit ígér neked konkrétan Afrika?

Borka-Vitális Levente:

– Nekem Afrika nem kell ígérjen semmit, mert én ilyen megrögzött állatbarát lévén, rengeteg irodalmat olvastam Afrikáról, és akkor már belopta a szívembe magát.

Pár évvel ezelőtt már jártam ott, és akkor már tudtam, hogy vissza fogok térni. Azóta is kerestem az alkalmat… tavaly jött össze másodjára, és én úgy érzem, hogy nem utoljára.

Most az, hogy miért az ígéret földje? Egész őszintén: nem tudok annyit mondjuk az Amazonasról, Galapagosról igen, de szerintem az afrikai kontinensnek a vadvilágát gazdagságban semmi nem übereli. Olyan fajokkal és olyan fajszámokkal operál ez a kontinens, hogy egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.

P.-Z. A.:

– Itthon úgy nagyjából minden fellelhető állatfaj megfordult már a rendelődben?

B.-V. L.:

– Messze nem. Jó, persze a legismertebbek, azok igen. Medve, farkas hiúz, szarvas, vaddisznó, igen. Ezekkel már volt dolgom itthon, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha nem is mindennapi szinten, de eléggé gyakran találkozom velük. Most az, hogy kipipáltam volna minden hazai fajt, az túlzás lenne. Ha csak a madarakat nézzük: Románia egy olyan fajgazdasággal rendelkezik, ami Európai viszonylatban egészen kiemelkedő!                                   

P.-Z. A.:

– Úgy egyébként elég nagyocska állatokat soroltál, engedj meg egy kanyarfúrót: no és például cickány?

B.-V. L.:

– Volt, igen! 🙂 Voltak az egész pici emlőseink közül cickány, hörcsög… Rajta van a listámon!

P.-Z. A.:

– Van egy könyv, amit imádott az egész család annak idején, és amúgy most, hogy szóba került a perspektivikus beszélgetésünk, el is kezdtem keresni, és nem találtam, úgyhogy újra meg kellett rendelnem. David Taylornak a Hogyan lettem állatkerti orvos című opusáról van szó. Ha nem is durrelli a humorát tekintve, de benne van az a jó brit írói hagyomány. Ő ugye megírta, hogy lett állatkerti orvos, te még nem. Hogy lettél? Meg hát vet for wild, mert szabad vadállatok orvosa és állatkerti állatok orvosa is vagy. Más szóval borzasztó nagy keresleted vagy kínálatod van, nem is tudom, melyikről beszéljek, talán inkább keresletről van szó, mert hozzád fordulnak, amikor valami gond van, innen-onnan-amonnan…

B.-V. L.:

– Igen, ezek az angol állatorvosok, akik könyveket írtak, tényleg ilyen bibliaszerű műveket alkottak.

Kisállatgyógyászoknak ilyen alapművek a James Herriot könyvei, a vadállat-gyógyászoknak, illetve az állatkerti állatorvosoknak a David Tayloréi.

A brit „állatorvos-biblia” szerzők – P.-Z. A. könyvtára 🙂

Most hogy én vadállatgyógyász hogy lettem? Egyszerűen amiatt, mert érdekeltek ezek az állatok, gyerekkorom óta imádom a természetet, és mindig lenyűgözött a vadvilág. Annak idején nekifogtam egyetem után dolgozni egy vegyes praxisban, kisállat is, nagy állat is. Mindig eljön ez a, szokták mondani a szakmákban is, hogy ez a 7-10 év, amikor az ember kezd gondolkozni, hogy kellene váltani.

Ez a mesebeli 7-es szám mesében, házasságban mindenhol szerepel, és én egyszerűen nem értek semmi máshoz, talán a legjobban az állatgyógyászathoz, ez áll hozzám a legközelebb…

És akkor miután 7 évet lehúztam egy ilyen vegyes praxisban, utána előjött belőlem, hogy azért úgy tennék valamit, valami jót is cselekednék én életemben, és mivel máshoz nem értek, ezért jött szóba nálam ez a vadállat-gyógyászat. Az állatkerti állatorvosságig azért még eltelt még egy jó idő, ugyanis ha jól emlékszem, 2021-ben történt egy vezetőségváltás a marosvásárhelyi állatkertnél, és akkor került haza egy általam ismert – bár személyesen nem találkoztunk addig soha, de általam ismert – állatkert-igazgató, Szántó János személyében. Ő keresett meg, ő hívott fel egy rövid beszélgetésre. Elsőre elutasítottam, bármennyire gyerekkori vágyam volt, hogy én állatkertben is tevékenykedjek… Viszont én akkor úgy ítéltem meg, hogy ez túl nagy falat lenne nekem, pedig akkor már volt egy több mint 10 éves vadállatos munkásságom, illetve akkor már megvolt nekem a szakorvosi képesítésem is erre, de elsőre nem vágtam bele. Végül aztán kikértem két magyarországi kollégámnak és barátomnak a véleményét, mindkettő ugyanebben a hajóban utazik, és két olyan emberről van szó, akiknek tényleg adok a szavára, és mindkettő egyöntetűen mondta, hogy vállaljam el, mert ez jó lesz!

Úgyhogy így vágtam bele ebbe az állatkerti állatgyógyászatba is, egyelőre – három év után – nem bántam meg…

P.-Z. A.:

– Na most tavaly már a második Zimbabwéd volt, úgyhogy felmerült bennem a kérdés, hogy mi volt előbb? Nem a tyúk és a tojásra gondolok, hanem a Somin az oroszlánra, elefántra, miegymásra, vagy az első Zimbabwéd?

B.-V. L.:

– Először nem Zimbabwéban voltam, Dél-Afrikában dolgoztam pár évvel ezelőtt, akkor még nem voltam állatkerti állatorvos. Gyakorlatilag a vidék ugyanaz, mint Zimbabwe… Mindenképp először Afrika volt, és utána kerültem, másztam fel a Somos-tetőre.

P.-Z. A.:

– No és a Somostetőn különben kik voltak már pácienseid?

B.-V. L.:

– Egy romániai szinten aránylag nagyon gazdag állatkerttel rendelkezünk, és amióta ott vagyok, szinte minden átment a kezem alatt. Itt az elefántoktól kezdve a halakig, madarakig, akár az állatkerti gyűjtemény háziasított fajaitól kezdve a hüllőkig gyakorlatilag már mindent kezeltem.

P.-Z. A.:

– Ilyenkor merül fel az emberben a kérdés, hogy mekkora találékonyságra, kreativitásra tudom is én… van szükség, amikor hirtelen felhívnak, hogy el kellene látni egy olyan állatot, amelyikkel még az életben nem volt dolgod. Mik a kapaszkodók ilyenkor?

B.-V. L.:

– Ilyenkor a legnagyobb kapaszkodó ezek a személyes kapcsolatok. És említettem ezt a két kollégát Magyarországról, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a szakmán belüli ismeretség eléggé széles. Nem csak ezzel a két kollégával tartom a kapcsolatot, hanem elég sokkal.

Sokszor valóban előfordul, hogy szembesülsz egy ilyen problémával, mint az általad említett. Viszont manapság ott van a telefonod, és felhívod azt, aki már szembesült hasonlóval, és lehet konzultálni! Felhívod a másodikat, a harmadikat, vagy az ötödik kollégát is…                                                                                                                                                                              Én amit nagyon szeretek ebben a társaságban, az az, hogy itt tényleg megoszlanak az információk, és senki nem tartja magában úgymond az okos dolgokat, mindenki megoszt mindent a kollégával. Tehát itt nincs köztünk ilyen versengés.

P.-Z. A.:

– Szakmai féltékenység…

B.-V. L.:

– Féltékenység, vagy ilyesmi szóba sem került eddig. Legalábbis ahányszor én kollegától kellett véleményt kérjek, mindenki abszolút önzetlenül megosztotta a tapasztalatait. Ez a legnagyobb segítség! A másik, igen, David Taylor idejében nem volt internet, nem volt szakirodalom, szinte semmi nem volt, és az improvizációs képességre nagyon kellett hagyatkozni. Ugyanez valamilyen szinten érvényes ma is. Többek között nekem egy nagyon friss példám, hogy a napokban kellett volna egy zebrát altassak az állatkertben mintavétel céljából, és egyszerűen az, ami le van írva a szakirodalomban, azok az altatószerek itt nálunk nem kaphatóak! És nagyon nehéz beszerezni, gyakorlatilag be kellene csempészni az országba, amit azért nem igazán vállal az ember, hogy ilyen opiát alapú szerekkel sunyin, fű alatt becsempéssze az országba, mert az gyakorlatilag börtönnel járt…

P.-Z. A.:

– Igen, ez már a DIICOT hatásköre lenne, gondolom.

B.-V. L.:

– Igen, igen. Itt viszont akkor igen, hozzá kell nyúlni olyan szerekhez, amelyek rendelkezésre állnak, amivel akár David Taylor idejében altatgattak, vagy próbáltak boldogulni.

P.-Z. A.:

– Na és ha már említetted a zebrát, vagy a zebrát hoztad fel példának: Ugye egy teljesen kívülálló azt mondaná, hogy “ó, hát kvázi egy csíkos ló, belül biztos nagyjából hasonló” (hoppá, még rímmel is!) Vajon nem alkalmazható akkor ugyanaz, legfeljebb enyhén adjusztált adagolásban, a testsúllyal arányban?

B.-V. L.:

– Nem, ez félig-meddig egy tévhit, hogy a zebra az egy csíkos ló!

Igen, lóféle, de viszont a vadon élő lófélék azok nem ilyen kezes bárányok, mint amiknek képzeljük. Én például találkoztam olyan kutatóval, aki hatalmas tapasztalattal rendelkezik ezeknek a lóféléknek, vadlovaknak, vad szamaraknak az altatásában. A szakirodalom őt idézi legtöbbet. Nos, ő meggyőződéssel állítja, hogy sokkal szívesebben altat nagytestű ragadozókat, nagytestű kérődzőket, mint lóféléket, és ebben abszolút igazat adok neki! Teljesen más akár a biológiájuk is, teljesen más a pszichéjük, és nem igazán lehet úgymond “kezesként” kezelni őket.

P.-Z. A.:

– Oké, tehát pszichésen teljesen más, de fiziológiailag is akkora a különbség? Tehát például mondtad, hogy nincs a megfelelő szer az országban. Ez azt jelenti, hogy a hatóanyagok teljesen diszjunktak? Mondjuk ahhoz képest, amit egy lónál, szamárnál használnál?

B.-V. L.:

– Igen, igen, mindenképp.

P.-Z. A.:

– Amikor nekilátsz egy konzultnak, akkor az altatás kvázi az első kötelező lépés, ha nagyobb állatról van szó?

B.-V. L.:

– Az altatás az az első vadállatok, illetve állatkerti állatok esetében is. Állatkerti állatoknál mondjuk lehetnek apróbb kivételek, de ezek olyan állatok, amikre gyakorlatilag eleven állapotban nem igazán tudjuk rátenni a kezünket. És a vadállatgyógyászatnak az alfája, az az anesztézia… bódítás, altatás. Az esetek nagy részében ezek a szerek nélkül gyakorlatilag nem tudnánk megvizsgálni az állatokat. Most állatkerti körülmények között, és jó állatkertekben. például lehet tréningezni ezeket az állatokat. Tudok példát, hogy jegesmedvétől vagy tigristől bódítás nélkül vesznek vért! Egyszerűen a napi elfoglaltság címén gyakorolnak ezekkel az állatokkal, jutalmazzák őket, jutalom reményében az az állat kiadja a lábát, és akár meg is engedi, hogy megszúrják és vért vegyenek tőle. Vagy akár elefántnál például a végbélvizsgálatot rutinszerűen lehet csinálni, hogyha erre speciel betréningezik ezeket az állatokat. A vadon élő állatoknál ez lehetetlen.

P.-Z. A.:

– Ugye embereknél is, vagy hát embereknél tudjuk, hogy nagyon nagy szórás lehet egy konkrét hatóanyagú gyógyszerrel szembeni tolerancia vagy receptivitás terén. Az állatoknál mi a helyzet?

B.-V. L.:

– Ugyanígy akár lehet az állatoknál is, fajon belül is, akár ilyen egyedi érzékenységek, nap mint nap találkozunk vele kutya, macskáknál is például, és ugyanígy érvényes a vadállatokra is. Most említettem, hogy akár családon belül is…, csak egy ilyen abszolút mezítlábas és konkrét példa: Valószínűleg nagyon sokan ismerik, remélem kevesebben használják a ketamint. Most hogyha vesszük, hogy kell altatni egy hörcsögöt vagy egy nyúlat. Mindkettő rágcsáló… vagy egy patkányt… A ketamin adagja például nyúlnál 50 milligramm per kiló, patkánynál ugyanez a szer: 100 milligramm. Duplája! Tehát akkora szórások vannak ezeknek a szereknek az adagolásánál, hogy egyszerűen ezt nem lehet így kiköbözni, hogy most igen, hasonlít valami valamihez, és ugyanaz a család, és akkor ugyanazt a dózist használjuk! Ez nem fog működni.

P.-Z. A.:

– Volt a személyes praxisodban olyan eseted, amikor valamilyen okból kifolyólag egyszerűen nem volt idő dokumentálódni, és többé-kevésbé in extenso kellett a korábbi ismereteket kivetíteni, hogy megpróbálj zöldágra vergődni a konkrét esettel?

B.-V. L.:

– Igen, volt ilyen. Az ember próbál mindig kapaszkodót találni. Hirtelen ami eszembe jut így, hogy például róka! Volt úgy, hogy már nem emlékeztem, hogy rókánál milyen adagokban kevertem én annak idején, amikor még úgymond olyan helyzetben voltam, hogy tudtam dokumentálódni. És akkor igen: akár ilyen “referencia-állatnak” vettem a kutyát, és kutyának megfelelő adagokban altattam. Nem voltam meggyőződve, hogy fog működni, de szerencsém volt és működött…

P.-Z. A.:

– A Somin gyakorlatilag mélyen dokumentáltan nyúltál hozzá mindenkihez, akivel dolgod volt?

B.-V. L.:

– Igen, főleg ezeknél a betervezett beavatkozásoknál. Nekem például az azelőtti estém azzal telik, hogy bújom a szakirodalmat, hogy mivel lehet, mire kell odafigyelni, másoknak milyen tapasztalatai voltak evvel a fajjal, illetve ezekkel a gyógyszerekkel, vagy altatókombinációkkal, és erre rámegy az embernek egy fél órája, órája vagy két órája. Viszont ezt az időt nem kell sajnálni, mert sokkal magabiztosabban csinálja az ember, és sokkal biztosabban.

P.-Z. A.:

– Ugye a vásárhelyi állatkertben stabil pacientúrád van, már abban az értelemben, hogy nem véletlenszerűen adódnak egy-egy fajnak a képviselői. Kiismerted már magad így az egyéniségek terén?

B.-V. L.:

– Igen, nagyjából igen. Most bármennyire nem tűnik egy ilyen borzasztó időigényes munkának ez az állatkerti állatorvoslás itt Marosvásárhelyen, mert gyakorlatilag nem egy akkora állatkertről beszélünk, mint például Nyíregyháza, viszont nekem a marosvásárhelyi állatkert benne van a mindennapjaimban, és a mindennapok alatt értem akár a hétvégeket is. Tavaly valószínű, hogy a fél kezemen meg tudnám számolni, hogy hány nap nem jártam fent az állatkertben. És ha értelemszerűen naponta végigjárod az állatkertet, értelemszerűen szinte minden állatot megismersz. Beszélgetve az ápolókkal, akarva-akaratlanul is elmondják, hogy a három tigris közül melyik egy picit hepciásabb. Vagy a hét medvénkből az egyik az egy picit félénkebb, és azt mindig a kifutó melyik felében fogjuk megtalálni, és hogyha el akarjuk zárni, akkor mire kell odafigyelni, mert az valószínű, hogy nem fog úgy működni, mint a másik 6 medve, és akkor ott van a három farkasunk, akik közül az egyik hajlamos különböző bőrpanaszokra, vagy ott van a sötétebb színű dámbikánk, aminél elő szokott fordulni ez az… Tehát akár már ilyen egyed szinten is nagyjából sikerült ezeket az állatokat megismerjem.

P.-Z. A.:

– Ez azt jelenti például, hogy könnyebben találsz közös nevezőt, netalántán kommunikálni is sikerül valamilyen szinten vele, amikor már megszoktátok egymást?

B.-V. L.:

– Hát éppen kommunikációról nem beszélhetünk, de például volt rá eset, talán tavalyelőtt, hogy az egyik medvénknél megjelent egy nagyon csúnya ekcéma. Feltételeztük, hogy étkezési eredetű, eléggé rosszul festett ez a medve, mindkét oldalán egy csúnya ilyen nedves bőrgyulladás alakult ki, és akkor őt persze elkülönítettük, hogy naponta lehessen kezelni. Vele például sikerült akár kialakítani egy ilyen kapcsolatot is… Egy idő után rájöttem arra, hogy lehet a gyógyszert beadni neki minél könnyebben. Rájöttünk arra, hogy a diós kalács a gyengéje. Összetörtem a tablettát, diós kalácsból gyúrtam egy gombócot. Tabletta nélkül, gyógyszer nélkül, utána két gombóccal kapta be a gyógyszerét, és a negyedik gombóc az megint gyógyszermentes volt.

Az elején azt hittem, hogy igen, ez működik: az elején kap jót, és a végén megint jót, erre rájön és fogja tudni! Viszont az egésznek a nyitja az volt, egy olyan 3-4 nap után jöttünk rá, hogy gyakorlatilag ha egy két másodpercet tartom a gombócot a rács előtt, ő ki fogja tátani a száját, és azt a gombócot én be tudtam dobni a torkáig. Tehát gyakorlatilag ez a medve nem is érezte az ízét szinte semminek, mert lekerült a gombóc a torkáig, csak nyelte le a gombócot, viszont ennek az volt a feltétele, hogy az elején megpróbálni elkapni a gyengéjét, látta, hogy az a diós kalács, és gyúrom ott előtte össze, és tudta, hogy bármit dobok a torkába, az biztos, hogy finom. És akkor egy ilyen tanulási folyamat kétnapos vége lett az, hogy őt már nem érdekelte, hogy mit dobok a torkába, csak a lényeg az, hogy a gombóccal álltam a ketrec előtt, ő már tátotta a száját… És evvel a medvével kialakult egy ilyen, hogy picit megtanultam én is őt, illetve a kezelés nem avval járt, hogy bennem látott egy ilyen úgymond “hóhér” valakit, aki megjelenik, és akkor rögtön kapok valami negatív élményt, itt most injekcióról beszélek, vagy akármiről, hanem egyszerűen mikor meglátott a medve, ő már jött oda a ketrechez, és tátotta a száját a gombócának.

P.-Z. A.:

– Emlékszem egyébként, hogy mennyire problémás volt az első elefánt, most nem jut eszembe a neve…

B.-V. L.:

– A Tánya.

P.-Z. A.:

– Tánya, igen, nem ugrott be… hogy mennyire nem volt életkedve, rengeteg sajtópolémia is volt ezzel kapcsolatban. Vele például milyen tapasztalataid voltak?

B.-V. L.:

Fotó: Gombos László

– Tanyával most már az van, hogy egy fél éve napi szinten kapcsolatban vagyunk, ugyanis kialakult egy nagyon csúnya talpfekélye, és azt napi szinten kell kezelni. Most az elefántok bizalmát elnyerni, mondjuk egy tréningezett elefántnak a bizalmát elnyerni nem egy nagy kihívás, de nem is egyszerű. Most ott tartunk, hogy például az én jelenlétemet – minden nap kezelem a lábát – ezt ő ragyogóan tolerálja. Ott vannak az ápolók, akik úgymond a tréningjével foglalkoznak. Rájuk figyel, és kevésbé figyel rám, hogy én közben a talpát kaparom, matatom, ilyen-olyan szerekkel átmosom az ő sebét. Szóval velük ez ilyen türelemmunka, és mindig egy csapatmunka!

Tehát itt kell egy közreműködő elefánt, kell egy profi ápoló csapat, és utoljára kell az állatorvos is. A lényeg az, hogy folyamatosan konzultáljunk az ápolóval, ő tudja a legjobban, mivel lehet rávenni arra, hogy például bizonyos, akár ritkábban elvégzett gyakorlatokat is azért az elefánt megcsináljon! Szerencsére a Tanya, ő egy jól közreműködő páciens és nagyon jó alany.

P.-Z. A.:

– Nem tudom, ha ismered Anthony Lawrence-nek az Elefántsuttogó-ját. Nekem nagy élmény volt azt elolvasni, apropó az elefántok intellektusa, meg pszichéje is.

B.-V. L.:

– Igen, egy borzasztó intelligens fajról van szó. Zimbabwe-ban összefutottam két indiai kollegával, és többek között az egyik intenzívebben foglalkozik elefántokkal, főleg ilyen problémás elefántokkal. Egy olyan rezervátumnak az állatorvosa, ahol rengeteg konfliktus van ezekkel az állatokkal. És akkor az ő tisztje az, hogyha van ismétlődően problémás elefánt, akkor ő azt meg kell fogja, be kell bódítsa, elkerül egy ilyen úgymond “rehabilitációs központba”, és ott egy picit átnevelik ezeket az elefántokat. Számomra abszolút meglepő volt, hogy ilyen 20-30 éves vad elefántokat 60-90 nap alatt annyira meg tudnak szelidíteni, és annyira be tudnak tréningezni, hogy utána munkára használhatják őket! Ez viszont azt feltételezi, hogy ott van egy olyan tudás, amit már évszázadok óta a helyiek akár ilyen családban öröklődő mesterségként adnak tovább…

P.-Z. A.:

– Anthony Lawrence könyvére visszatérve: azért abból valahogy az sugárzik ki, hogy egy pszichés, érzelmi kapcsolat is kialakul, ha felépül a bizalom. És talán itt a bizalom a kulcsszó.

B.-V. L.:

– Így van, és például most nem kell elefántig elmenni… Nézzük csak meg a kutyákat! Főleg ezek az egygazdás kutyák… vagy egy idegileg labilis kutya… Igen, van egy-egy személy, aki akár még lehet, hogy hozzáértő is, és el tud érni vele egy olyan státuszt, hogy akár megfelel ilyen házi kedvencnek. Nem biztos, hogy a szomszédnak szót fog fogadni, vagy a szomszédot fogja tolerálni, vagy egy idegent fog tolerálni!

P.-Z. A.:

– Na most, ha visszatérünk Zimbabwéra, ugye ott, ha jól értettem, kifejezetten befogási és altatási, érzéstelenítési gyakorlatokat végeztetek. Stimmel?

B.-V. L.:

– Igen, így van.

P.-Z. A.:

– Emlékszem gyerekkoromból egy nagyon népszerű filmre, talán Hatari volt a címe. Roppant látványos jelenetek voltak benne, nagytestű növényevőket igyekeztek befogni, már nem emlékszem, hogy voltak ott elefántok, vagy csak különböző bivalyok, orrszarvú biztos volt, mindegy, tehát nagyon mozgalmas volt. Landroverekről, dzsipekről próbálták terelni őket. Kívülről gumiabroncsokkal felvértezett járművek voltak, hogy a sokkokat bírják, amikor egy-egy terelni hivatott állat úgy gondolja, hogy most kitör a járművön keresztül. Ez amúgy életszerű, ha a te tapasztalatodat vesszük?

B.-V. L.:

– Ezek a módszerek a mai napig léteznek. Nekünk is megmutatták, hogy például helikopterrel, hogy terelgetik a befogásra szánt csordát, vagy akár megpróbálnak helikopterből elkülöníteni csordából egyedeket, és azokat úgy befogni. Ugyanúgy megvoltak ezek a terepjárók is, amiknek volt egy ilyen vértezete, amiről beszéltél te is. Tehát ezek a módszerek megvannak mai napig.

P.-Z. A.:

– Most Zimbabwéban milyen célból szeretnék őket befogni?

B.-V. L.:

– Eléggé nagy piaca van ezeknek az állatcseréknek. És akkor vannak bizonyos parkok, most legyenek nemzeti vagy magánparkok, amelyek adnak-vesznek állatokat, vagy akár európai állatkertekbe is kerülnek Afrikából származó, vadon befogott állatok. Ezeknek a befogása igen hasonló módszerekkel történik. Vagy – nem tudom, mennyire ismerős- hogy bizonyos helyzetekben be kell fogni egy-egy állatot, és most hirtelen az orrszarvú jut eszembe, hogy a vadorzók előtt kell lenni egy lépéssel, és annak az orrszarvúnak például a szarvát levágni.

Ehhez is meg kell találni az állatot. Ez terepen akár gyalog is megtörténhet, de legtöbbször terepjáróról, helikopterből keresik elő azt az állatot, amit aztán be kell lőni altatóval, akár helikopterből, akár becserkészve.

Pont tegnap olvastam egy cikket, Namíbiában helikopterből oltogatnak különböző antilop fajokat, ugyanis eléggé nagy az incidenciája a veszettségnek, és akkor ilyen megelőző oltást kapnak ezek az antilopok, amiket helikopterből lőnek be minden egyedbe.

P.-Z. A.:

– Mi általában úgy gondolunk még mindig reflexszerűen az afrikai szavannára és az ott legelésző hatalmas csordákra, meg egyáltalán az afrikai állatsokaságra, mint ami valahol szinte korlátlan, miközben a valóság az, hogy vannak borzasztóan veszélyeztetett fajok, lásd például az orrszarvút. Az derült ki a beszámolóidból, hogy ezek gyakorlatilag már egyéni testőrrel forgalmazott állatok, tehát egy orrszarvú, egy vadőr, aki éjjel-nappal követi. Hogy működik ez?

B.-V. L.:

– Igen, az orrszarvú az különösen veszélyeztetett faj, és mai napig a vadorzás az egy létező dolog. És akkor gyakorlatilag igen, kirendelnek minden orrszarvú mellé, szinte minden orrszarvú mellé, főleg, amik magánparkokban élnek, amit mondasz, ilyen személyes testőrt, fegyveres őrök vigyázzák az orrszarvúkat, illetve rengeteg orrszarvúnak van jelölő bilincs a lábán, amivel GPS-GSM-alapon monitorizálják őket a nap 24 órájában. Tehát ezt nagyon szigorúan veszi a zimbawei kormány, és pont emiatt például nem lehet tudni pontosan, illetve két ember tudja pontosan, hogy Zimbabweban hány orrszarvú létezik. Illetve ők követik ezeknek az állatoknak a mozgását…

Ők úgy veszik, hogyha lenne még egy harmadik is, akkor az információszivárgás valószínűsége a vadorzók felé megnőne.

P.-Z. A.:

– Ez állatorvosi szempontból is egy abszolút menetrendszerű találkozó sorozatot jelent? Tehát a jólétére ilyen szempontból is szisztematikus gondot fordítanak?

B.-V. L.:

– Igen, igen, és most már az orrszarvúakra, amint említettem, nagyon odafigyelnek, bármi gyanú esetén szakembergárdát hívnak, és vakcinázási programok vannak, különböző betegségek ellen oltják őket rendszeresen. Nem is csoda, ugye a szélesszájú orrszarvúnál van egy pár alfaj, és van már olyan alfaj, ami gyakorlatilag kihalt… Illetve olyan törekvések is vannak, mint például a Budapesti Állatkertben, ahol a szélesszájú orrszarvúnál a szaporítási programba bevonják akár a vad egyedeket is az állatkerti egyedekkel együtt, és egy nagyon érdekes világpremier volt, amikor egy generációkon keresztül az állatkertbe született vonalból származó orrszarvú tehenet sikerült mesterségesen megtermékenyíteni egy vadon élő bikának a spermájával. Ez annak idején világpremier volt!

P.-Z. A.:

– Mivel te megtapasztaltad mind a kettőt, mesélj arról egy picit, hogy miben különbözik egy “Vet for Wild” élete Zimbabwéban – most nyilván a teendőkre gondolok – attól, ami Romániában kijut neki.

B.-V. L.:

– A dél-afrikai országokban én elég sok nem kormányzati szervezetről tudok, amelyek ott alakítottak ki ilyen-olyan mentőközpontokat, akár szaporítóközpontokat, akár vadállatmentésre szakosodott, félig-meddig intézményesített létesítményeket.

Ez például nálunk azért elképzelhetetlen. Tehát itt ez a vadállatmentés, amit mi csinálunk, illetve még egy pár kollega az országban, ez gyakorlatilag szinte saját zsebből működik. Nem kapunk mi támogatást se kormánytól, se uniótól, semmilyen más formában nem jutunk hozzá támogatáshoz.

Igen, nekik sokkal könnyebb, világszinten sokkal többen fogékonyabbak például egy olyan gondra, mint az elefánt, vagy az orrszarvú, vagy az oroszlán, vagy bármi más ilyen ismertebb faj, mint mondjuk nálunk a róka, őz, szarvas, vaddisznó. Tehát nekik azért sokkal könnyebb dolguk van szerintem…

Teljes beszélgetésünk hangfelvétele:

fotók: dr. Borka-Vitális Levente gyűjteménye

webcikk: Papp-Zakor András