Prima pagină » Bundások, tollasok, szénaszobrok és zen
Bundások, tollasok, szénaszobrok és zen
„Jelenlétek” – fotók: Bartha Ernő, Bács Ildikó
Avatott sztalker (jó a Google Maps is) kíséretében perceken belül Magyarfenesen, az Arkhai szoborpark falainál találjuk magunkat, Bács Ildikó és Bartha Ciupe Ernő birodalmában. Legtöbbünknek Bartha Ernő szénaszobrai révén ismerős. Miközben Ildikó és Ernő otthona, lakályos, zöld élettere is. Egyben látogatóknak is megnyíló park, számtalan, változatos műfajú nyilvános rendezvénnyel. És – korántsem utolsó sorban – gazdáikkal, Ildikóval és Ernővel, valamint egymással lenyűgöző összhangban élő négylábúakkal és szárnyasokkal.
Egy szép őszi napon (na jó, kicsit hűvös volt, de nem igazán ősziesen) kiruccantam hozzájuk, hogy beszélgessünk egyet ember-állat kapcsolatról, harmóniáról és – mint kiderült – zenről.
Papp-Zakor András:
-Elég sokan ismerik az Arkhai Park születéstörténetét, és nagyjából tudják, hogy arról volt szó: ez egy “város béklyóiból való szabadulási akció”-forma, a szabadságvágy materializálódása.
Ha arra gondolok, hogy azért jó néhány állattal osztjátok meg ezt a teret, ez a szabadságkép picit árnyalódik már bennem, mert ugye sok állat, sok kötöttség… Vannak kötelező körök, amiket nincs mese, le kell róni naponta. Hogy csapódik ez le benned?
Bartha Ciupe Ernő:
– Végre valaki megérti, és így közelít hozzá… :). Gyerekkorom óta a szabadság, ez volt a legfőbb számomra, mindig a szabadság! Persze ez azért relatív valami. Mikor a Majális úton laktam (Kolozsvári utca, innen nyílik a botanikus kert, valamikor csupa kertes ház szegélyezte – kvr) s építettek egy nagy tömbházat, amitől már nem láttam a Fellegvárat, akkor azt mondtam, innen el kell menni! A folyamat nem volt olyan egyszerű, mert városhoz kötődés… aztán megtalálni azt az ideális helyet… Ha nem lettek volna mellettem ilyen pragmatikusabb emberek, akik azt mondták, hogy “te, vedd meg, mert jó lesz valamire ez a telek!”, akkor lehet, még mindig keresném azt az ideális telket, ahol esetleg patak csörgedezik, közel, de mégis távol a várostól…
Articol editat de papp.zakor.andras,
22 december 2023, 17:02 / actualizat: 23 december 2023, 11:10
Avatott sztalker (jó a Google Maps is) kíséretében perceken belül Magyarfenesen, az Arkhai szoborpark falainál találjuk magunkat, Bács Ildikó és Bartha Ciupe Ernő birodalmában. Legtöbbünknek Bartha Ernő szénaszobrai révén ismerős. Miközben Ildikó és Ernő otthona, lakályos, zöld élettere is. Egyben látogatóknak is megnyíló park, számtalan, változatos műfajú nyilvános rendezvénnyel. És – korántsem utolsó sorban – gazdáikkal, Ildikóval és Ernővel, valamint egymással lenyűgöző összhangban élő négylábúakkal és szárnyasokkal.
Egy szép őszi napon (na jó, kicsit hűvös volt, de nem igazán ősziesen) kiruccantam hozzájuk, hogy beszélgessünk egyet ember-állat kapcsolatról, harmóniáról és – mint kiderült – zenről.
Papp-Zakor András:
-Elég sokan ismerik az Arkhai Park születéstörténetét, és nagyjából tudják, hogy arról volt szó: ez egy “város béklyóiból való szabadulási akció”-forma, a szabadságvágy materializálódása.
Ha arra gondolok, hogy azért jó néhány állattal osztjátok meg ezt a teret, ez a szabadságkép picit árnyalódik már bennem, mert ugye sok állat, sok kötöttség… Vannak kötelező körök, amiket nincs mese, le kell róni naponta. Hogy csapódik ez le benned?
Bartha Ciupe Ernő:
– Végre valaki megérti, és így közelít hozzá… :). Gyerekkorom óta a szabadság, ez volt a legfőbb számomra, mindig a szabadság! Persze ez azért relatív valami. Mikor a Majális úton laktam (Kolozsvári utca, innen nyílik a botanikus kert, valamikor csupa kertes ház szegélyezte – kvr) s építettek egy nagy tömbházat, amitől már nem láttam a Fellegvárat, akkor azt mondtam, innen el kell menni! A folyamat nem volt olyan egyszerű, mert városhoz kötődés… aztán megtalálni azt az ideális helyet… Ha nem lettek volna mellettem ilyen pragmatikusabb emberek, akik azt mondták, hogy “te, vedd meg, mert jó lesz valamire ez a telek!”, akkor lehet, még mindig keresném azt az ideális telket, ahol esetleg patak csörgedezik, közel, de mégis távol a várostól…
A „birtok” mai panoráma-képe
P.-Z.A:
– Meg vadregények szaladnak szerteszét reggelente…
B. C. E:
– Úgyhogy hál’ Istennek megtörtént a honfoglalás. Ez a második otthonom. Az első a Törökvágás volt. Ott ismertem meg a szabadságot. Ugye a Hójáig tartott a telek… No, s ez a második, erre mondhatom, hogy ez az otthonom, de ehhez az első három évben a barátkozás kellett, az udvarlás, megismerni, megérezni ezt a telket, csak utána nyúltam hozzá, és utána kezdtem kialakítani ezeket a teraszokat, akkor úgy rendeztem be, mint amikor valaki beköltözik egy lakásba. Ezt nem lehet egyből berendezni, mondjuk van ilyen, hogy kulcsrakész, de azt be kell lakni… S ezt saját magamnak alakítottam ki, alakítottuk ki, mert Ildikó is ebben társ volt, legelejétől követte.
Az első lépés az volt, hogy mivel nekem nem voltak falun rokonaim, kibéreltem egy falusi házat. És hát három bárány, tyúk, kakas, liba… volt egy ember, akit fizettem, egy srác, aki kaszált három juhnak. Akkor végre rájöttem, hogy inkább visszaadom ezeket. A libák átrepültek a szomszédba, akkor a közvetlen szomszéd az felvilágosított, hogy az a liba, ami átrepül ahhoz a nénihez, az fazékban végzi… :)! Aztán kezdtem reálisabban nézni a dolgokat, maradt a két kutyus, két cica….
P.-Z.A.: – Na jó, de a juhok, meg a libák, azok ilyen kötelező tételek voltak az imagináriusban: hogyha egyszer falu, akkor ilyesmi?
fotó: Bartha Ernő
B.C.E.:
– Hát úgy gondoltam, hogy legyen minden állatból, mert olyan állat-ínségem volt: vegyenek körül ezek az állatok! Csak ezek az elképzelések nem voltak annyira reálisak. És akkor megvolt ez a terület, itt építettünk egy ilyen raktárhelyiséget. A raktárhelyiségből egy szobát berendeztünk, két srác vigyázott a telekre, közben építkeztünk, megépítettem azt a nagy falat, a helyiek megijedtek, hogy most itt mi lesz, így el akarok zárkózni?! Mondom, nem akarok elzárkózni, csak megjelölöm, hogy itt egy más világ van! Más realitásban akarok élni. Rájöttem, hogy a falu az kedves, de bizonyos tekintetben rosszabb, mint a város, mert minden mozzanata előtted zajlik, mindent úgy lereagálsz, ami körülötted történik, én elég érzékeny vagyok, és na… hát ez lett a jobb variáns természetesen. És hát akkor történt meg: már nagyon vágytam ide, de nem volt hol lakni. Az eső elől nem tudtál behúzódni…, csak a srácoknak volt az a kis házuk. Akkor Máramarosból vásároltam egy vendégházat, vendégháznak való 100 éves tölgyfaházat, ami szétszedve, két és fél évig le volt takarva…s már a végén azt mondták, ebből nem lesz ház! Már tüzelő… Na akkor megmérgelődtem, hoztam embereket, szakembereket, s felhúzták ezt a vendégházat, ahol mi vagyunk a vendégek, vagy tizenöt éve… Igaz? S akkor már itthon voltunk, akkor már be tudtuk lakni, akkor már embereink sem voltak, akik besegítsenek, és az állatokkal csak mi foglalkoztunk.
fotó: Bács Ildikó
Akkor kezdődött, hogy közel kerültünk az állatokhoz. És ők hozzánk. Egy interjúban mondtam, hogy most már mi etológusok vagyunk, mert mindent megfigyelünk, hogy mit csinálnak! Fantasztikus világ! Szóval én azt érzem, hogy minél többet itt akarok lenni, hogy ne mászkáljak, hogy minél többet legyek velük! Ez a legfontosabb :). A rabság-szabadság viszonya, ugye, hogy a szabadságból idézőjelben rabság…, ez egy önkéntes dolog. Amellett, hogy az állatokkal kell foglalkozni, nem csak etetni, hanem foglalkozni kell, és velük élni! Emellett karban is kell tartani ezt a hatalmas telket. És akkor azt mondom, hogy a szabadság rabja vagyok…gyakorlatilag :). De ezt úgy próbálom feldolgozni, mint a zen mesterek. A zen gyakorlat, az olyan, hogy minden nap egy új dolog! Nem úgy van, hogy megtanulod, hanem ezt minden nap át kell élned, és minden nap erre kell neveld magad, hogy te ezt mosolyogva csináld és ne teherként fogd fel a dolgot! Ezt gyakorlod. Nem mindig jön össze, én is felmérgelődöm időnként, sokszor panaszkodok, hogy már megint…., de ez pillanatokig tart, és mindig azt mondom, a panaszkodás az nem igazán panaszkodás, hanem dicsekvés… :)!
fotók: Bács Ildikó, Bartha Ernő
P.-Z. A.: – Szóval most summa summarum, mondtad, amikor bejöttem, hogy tizenkilencen vagytok. Elmondod, hogy az itt ülő kettőn kívül a többi 17, az pontosan kicsoda?
fotó: Bács Ildikó
B.C.E.:
– Meg kell említsem, hogy eleinte az az állatosdi folytatódott itt. Most már két ember volt állandóan, akkor ugyanúgy: nem tudom hány liba, tyúkok, bárány, szamár, a Tapsi szamár, őt ötvenedik születésnapomra kaptam néhány barátomtól, az egyik Cătălin Ștefănescu a tévétől, összepótoltak, lovat akartak venni, de hát az egy kicsit drága volt… Két csoport akart nekem akkor ajándékot venni. Én olyan 50 évenként szoktam rendezni a születésnapomat, és akkor volt olyan 250 ember itt, mert addig úgy… hát nem szégyelltem, de nem tartottam fontosnak… na de erre az alkalomra átértelmeztem, és azt mondtam, hogy végül is a barátokat tisztelem meg ezzel, hogy meghívom egy ilyen eseményre! No és akkor kaptam Tapsi szamarat, 6 hónapos kis szamár volt.
P.-Z. A.: – Apropó, tehát azok, akikről eddig beszéltél: juhok, libák, Tapsi, satöbbi… úgy élnek a mezei polgár tudatában, hogy ők haszonállatok. Szamarat nem szoktak megenni ugye, de a libákra, juhokra már inkább várhat ez a sors, amikor a “kötelező vonal mentén” úgy érezted, hogy ők is kellenének, akkor benne volt egy ilyen finalitás, vagy startból nem gondoltál arra, hogy ők ennyire haszonállatok legyenek?
B.C.E:
– Nem, nem volt bennem ez a gondolat, de az elején egy-két baleset történt… azóta sem történik ilyen. Itt nem eszünk meg senkit! 🙂 Az elején volt egy olyan, hogy ezt a falusi életérzést átvettük, vagy átvettem, vagy meg akartam élni, és a külső hatások… láttam, hogy itt kell tűzifa – ugye a túléléshez mi kell a falusi embernek? – a tűzifa, a disznó, legyen ott a disznó, legyen meg a pálinka, és egy kicsit az elején próbáltuk őket utánozni. Aztán ettől eltávolodtunk, és visszakerültünk a mi… világunkba.
Az állatok itt úgy voltak például, hogy a nyulakra is városi emberek voltak, akik vigyáztak. Nyúlketrecet építettünk, és azt vettem észre, hogy nem takarítják. Annyira nem takarítják, hogy a nyulak már vízszintesen kell járjanak a ketrecben, és akkor felmérgelődtem, és azt mondtam, na, ki a nyulakkal! Akkor itt volt vagy 30-40 nyúl, és lukakat fúrtak, üregeket, mindenhova :)! Szóval voltak ilyen fonák helyzetek, hogy egy ilyen helyi szóhasználattal éljek.
Na, és hogy fejlődött tovább ez, főleg a cicaprogram? Hát, meséld el te ezt!
P.-Z.A.: – Tulajdonképpen ott hagytuk el, hogy ki az a 17, aki rajtatok kívül itt lakik most veletek 🙂
B.C.E:
– Mert itt, abban a tizenkilencben a cicák nagy helyet foglalnak el, és én tiltakoztam az elején, mivel kutyák voltak, és akkor most a kutyák, hogy lesznek ők a cicákkal?!
Közben voltak nyulaink, borító alatt, akkor még nem volt nyúlketrec.
Bács Ildikó.: – Ugye van tíz cicánk…
P.-Z.A.:
– Tíz?
B.I.: – Igen. Két hollónk, egy hétéves vietnámi malacunk, egy Karcsi nevű dolmányos varjú fiókánk, amelyiknek a lába le van bénulva, ezért nem tud repülni, de nagyon szeretjük őt, és rendkívül értelmes. Két kutyánk, és egy Ferdinánd kakasunk két feleségével. Úgyhogy összesen tizenkilenc állatunk van.
A zenszámhoz vezető összeadandók (múlt és jelen, a teljesség igénye nélkül) – fotók: Bács Ildikó, Papp-Z. A.
P.-Z. A.:
– Ja, tehát a 19-ben nem is vagytok benne ti…!
B.I.: – Mi nem, 21… ez a “zenszám” összesen, igen.
No, és az első cicának a története úgy kezdődött… (Én mikor kicsi voltam… szóval gyerekkorom óta voltak cicáink. És hogyha szült a cica, akkor én voltam az asszisztensnő, tehát imádtam, imádtam a cicákat!), hogy egyszer kiment a bokám, el kellett mennem a fogorvoshoz, és Ernő elvitt Kolozsvárra. Mondta, hogy amikor végzek, akkor hívjam, és rögtön jön értem.
Hát nem nagyon tudtam ráállni a lábamra, mert rendkívül fel volt dagadva, és ahogy régi szokása ugye, rengeteget késett, háromnegyed órát késett, én közben álldogáltam az utcán, és jött egy kiscica, egy fekete-fehér cica. Mindenkitől megkérdeztem, hogy vajon kié lehet, és bátorítottak, hogy nyugodtan vigyem el, mert a senkié. És akkor Ernő megérkezett, és amikor meglátott, hogy az ölemben van a cica, azt mondta, hogy nem! Hogy vagy én ülök fel egyedül, vagy mind a ketten ott maradunk az utcán. És akkor addig veszekedtünk, amíg végül is elhozott, de egész út közben üvöltözött, hogy szét fogják tépni a kutyák, és nem lehet itt macskát tartani, én mondtam, hogy ilyen nincs, nem fogják széttépni… És akkor ugye rengeteg nyulunk volt, és ilyen borító alatt tartottuk őket, beraktuk oda a cicát.
B.C.E.:
– Hátha megszokják a kutyák.
B.I.:
Dezsőke és a nyuszik – fotó: Bács Ildikó
– Igen, és olyan – ez volt Dezsőke, az első cica a szoborpark életében – annyira jópofa volt, mert úgy játszott a nyulakkal, mint a cicatársaival. Ez volt az első cica, és megvan az egész családfa, mindig jegyezzük, hogy kivel párosodott össze, menyasszonyt hoztunk neki, és követjük valahogy, ugye a generációk megmaradtak… Egy hatalmas családfa van.
P.-Z.A.:
– Akkor nem módosult picit a tudata az idők folyamán? Merthogy fel szokták jegyezni, hogy a cica adott esetben kutyának képzeli magát, nyuszinak képzeli magát, ennek-annak, merthogy átalakulnak a habitusai, és a nyulak többségben voltak.
B.I.: – Hát nem hiszem, hogy.
B.C.E.:
– Inkább westernhős lett. Egy film is készült, neki (Ildikónak) egy munkája.
B.I.: – Volt egy ilyen szokása, hogy a Tapsi szamarunk hátára ráugrott, és ott aludt és mosdott. A szamár közben ugye közlekedett, de őt ez egyáltalán nem zavarta.
És annak idején még nem volt ez a nagy kapu, ilyen rabitzhálós kerítés volt. Az emberek lefényképezték és hozták a képeket, hogy jaj, ilyent ők soha nem láttak!
fotók: Bács Ildikó
B.C.E.:
– Dezsőke nagy vagány volt, szóval nagy-nagy, vagány kandúr lett belőle aztán. És innen indult a cicásodás…
P.-Z.A.: -Tapsi megvan még? Őt nem láttam.
B.C.E.:
– Nincs sajnos. A háziorvosunk azt mondta, – telefonon állapította meg – hogy lehet, hogy infarktus lehetett… Nem engedtem ki egy hónapig az istállóból, nagy volt a hó, tél volt, és nem engedtem ki. És a srácok, akik vigyáztak rá, egyszer szóltak, hogy Tapsival baj van, de akkor már nem lehetett csinálni semmit… Nem tudjuk, hogy mi történhetett vele.
Nagyon okos volt! Olyanokat csinált, hogyha ki akart jönni a karámból, akkor bedugta a fejét a rúd alá, felemelte, hátrafele letette, a következőt is felemelte, amig ki tudott szépen jönni.
Olyan volt, hogy szóltunk neki, “Tapsi köszönj!”, ezt három nyelven mondhattuk, és akkor iázott vagy hármat, még Geraldine Chaplint is felköszöntötte! 🙂
B.I.: – Hát meg óránként, mindig pontos időben, hogyha egy óra volt, akkor iázott, ha két óra volt, iázott, és már a szomszédok mondták, hogy nem is kell megnézzék, hány óra van, mert tudják, hogy már egy eltelt.
B.C.E.:
– Nagyon hiányzik Tapsi nekünk… és hát említettem, hogy valamikor volt egy hollóm, akit 6 hónap után kiengedtem, két évig itt élt, és persze a kezünkre szállt, etettük, egy nagy barátság volt közöttünk! Ő már a madárházban összebarátkozott a hálón keresztül az egyik kutyánkkal, Mázlival, akit vagy ötvenkétféleképpen szólított, hanyatt feküdt, édesgette, minden… Mikor kijött legelőször, mindenkit letesztelt. Mázli, ő volt a szerelme. Akkor próbálkozott Brumival, Brumi egy ilyen labrador, és Saint Bernard keverék, nagytestű, nagyon szép kutya volt. Hát ő válaszolt neki egy keményet, és akkor nem foglalkozott többet vele…
A macskáknak a farkát elkezdte húzogatni, azok elfutottak…
Volt a Róka kutyánk, a Róka, akit említettem! 18 éves kutya, tavaly búcsúztunk el tőle, ő előttem itt volt. No, ő úgy félt tőle… Dokumentumfilmekben lehet látni, mikor a mongolok vadásznak a sasokkal a rókára, na úgy szaladt Róka ezen a völgyön át , be a kiserdőbe – van egy ilyen bokros fás rész, amit kiserdőnek nevezek – hogy ő (a holló) fölötte! Az ágak megvédték Rókát, oda már nem tudott bemenni a holló…
A szamarat pedig megint letesztelte, mert ugye a szamár volt a legszemtelenebb, megfogta a sörényét, a jobb fülét húzta, akkor a szamár jobbra fordult, a bal fülét húzta, és így játszott. Elkezdte kopácsolni a kemény részeket, addig, amíg letérdelt a szamár. Szóval mindenkivel próbálkozott, és hogy kivel hogy lehet… hihetetlen!
A mai utódok egyike:
Valamikor voltak lovaim, egy magyar öttusázóval. A végén kiderült, hogy alkoholizál, és a nyakamon maradtak a lovak. Aztán Lajosmizsére kivittem, és ott volt egy olyan – nem is tudom – 30-40 lovam… Úgyhogy ebből az lett, hogy megszerettem a lovakat, és azóta is vágyom lovakra. De lovam nem lett, lett egy szamaram helyette…
P.-Z.A.: Onnan kezdtük, hogy feltételez némi kötelező köröket ennyi állat. Azt elmeséled vázlatosan, hogyan festenek ezek a tiszteletkörök? A napi tiszteletkörök?
B.C.E.:
– Én már gondoltam arra, hogy szeretném, hogyha Ildikó lefilmezné, lássa, hogyan kell száz százalékosan szakszerűen csinálni, amit én teljesítek. Mert ugye nekem a csillagjegyem a szűz, ismerjük annak az alaposságát… Szerencsére mellette van az ascendens, a Skorpió, aki ezeket a hatalmas dolgokat csinálja, különben akkor nem lennének … No, s a két ember között akkor ez a viaskodás :)! Én ezt nagyon-nagyon pontosan szeretném csinálni és minden állatnak a kedvében akarok járni maximálisan.
Szóval reggel van egy ilyen tiszteletkör, és egy este. Ugye, akkor mindenkit ellátunk.
Van olyan, hogy szombaton nyitunk. És ugye, mikor nyitunk, akkor Csámcsi nem lehet szabadon! Nem rohangálhat itt szabadon, nem mászkálhat, a kutyák megint nem! Jönnek az emberek, s akkor én egy órával, legalább másfél órával előtte kiengedem őket, hogy mindenki sétáljon egyet, megetetem, foglalkozom velük, aztán megint vissza a helyükre, és este jön egy újabb etetés.
P.-Z.A.: – Tehát ez a “nem csak kenyérrel él az állat” – idézőjelben – kategória.
B.C.E.:
– Nem, nem, itt tényleg nem csak etetés, hanem valóban mindenkivel a foglalkozás, és mindenki másképp viszonyul… Külön lények, külön egyéniségek! Nem lehet azt mondani, hogy “macska”/ “cica”! Neveket lehet mondani esetleg, például hogy Puksi… nekünk ugye van beltéri, kültéri, porázos cica, minden, féltjük az országúttól, egyébtől… És akkor ez így alakult ki! Például a Bolháskát, ezt Péter is mondta – Madaras Péter, az állatorvos – hogy ez nagyon különleges macska, (mert hogy nem egyszerre kerültek ezek ide), és hogy “ezt nem kellene kiengedjétek!”. Emlékszel? Brassóból származik, akkora volt, mint egy hideg töltött káposzta, mikor kaptam, négy óránként kellett etetni, szoptatni, és én voltam az apja, anyja elsősorban.
Olyan volt, hogy a fürdőre például ilyen táblát is kitettünk, hogy rajzoltam egy nagy cipőt, meg egy kis cicát, hogy: “vigyázz, cica!”, nehogy rálépjenek. Annyira picike volt, és egyszer nem sírt fel!
Olyan közeli kapcsolatom alakult ki Bolháskával, hogy például füttyszóra jött, de nem akármilyen füttyszóra, hanem Ennio Morricone Egy marék dollárért című filmre írt zenéjére.
Bács Ildikó videója
P.-Z. A.:
– Én hirtelenjében a Híd a Kwai folyón-ra akartam rákérdezni, de mindegy… szóval?
B.C.E.: (kacag):
-És akárhová elhúzódtam, a ház sarkába valahova, vagy akár kint is, ha ezt fütyültem, abban a pillanatban hozzám jött, és ha tehette, megérintette az ő orrával az én orromat, s minden rendben volt, pánikszerűen keresett meg erre a füttyre.
P.-Z.A.:
– De akkor ezek szerint neked is az a tapasztalatod, hogy a cicák, vagy egyes cicák, nagyon zenebolondok? Feltettem ezt a kérdést néhány beszélgetőtársnak. Volt, aki nagyon csodálkozott. Én abból indultam ki, hogy a mi Nikitánk valahányszor meghallotta, hogy én mosogatáshoz például, vagy valamilyen konyhai akármihez, tesz-vesz-hez, feltettem egy opera CD-t, perceken belül megjelent a konyhában, kifeküdt valamerre a CD lejátszó közelébe, volt ott egy fali polc, legtöbbször odaugrott föl, végignyúlt kényelmesen, és átszellemülten hallgatta, kifejezetten!
B.C.E.:
– Jó hatással van a zene rájuk, én minőségi zenét hallgatok, bármilyen műfajból, de az is jellemző például, hogy mindegyik más karakter! Például most beszéltem Bolháskáról, de Puksi, ő viszont egy biológus! Kijön és lassan jár a nagy fűben, tanulmányozza. És nem fog meg egy egeret…, semmit! Ő tanulmányozza, figyeli a dolgokat! Biológusnak neveztük el, meg ugyanúgy érdekli a technika is. Ha valamit fúrok, vagy porszívó, vagy akármi, vagy fűnyíró… képes odajönni, hogy mit csinálok pontosan?! Mert neki ilyen orientáltsága van.
Amit akartam mondani az előbb, hogy a cicáink általában megfordultak, mikor mi ebédeltünk, vagy vacsoráztunk, nem nyávogtak, nem kértek kaját sosem. Egyedüli a Puksi, aki mikor étkezünk, akkor ő olyan naivan jön, és olyan magabiztosan, hogy nem tudtuk őt eltávolítani, hanem az lett, hogy van neki is egy kis tányérja, és ott eszik velünk.
Bács Ildikó videója
B.I.: – De hogy elfoglalja, amikor tálalok, vagy terítek, és kirakom a tányérokat! Elfoglalja a saját helyét, és várja, hogy a tányérjába kapjon valamit, és nagy, ártatlan szemekkel néz… 🙂
B.C.E.:
– De csak ő. Úgyhogy mindegyik más-más dologgal foglalkozik!
Hát itt van ugye a Pehelykénk, aki szabadon járó cica, van egy ilyen mini stúdiónk, télen is ott alszik, még most is oda bejár, ott a kajája, de szabadon van gyakorlatilag. Ő amikor megjelenik, akkor mondd egy „miau”-t s onnan tudom, hogy most be kell engedni, vagy ki akar jönni, vagy mit akar csinálni, vagy jelentkezik…
Szóval ő egerészik, ő nagy vadász! Féltjük már az egereket.
B.I.:
– Szokott hozni a kiskutyának, Pin Pinnek egereket! Ajándékba, igen…
B.C.E.:
– Ugye ezt ösztönszerűen teszi, mert a családnak vadászik. És hogyha most neki nincs utódja, akkor mi vagyunk a családja, és amikor a tegnap megérkeztünk, hozott egy szép egeret! Majd a hollóknak oda fogom adni, így ők is hozzájutnak vadhúshoz.
P.-Z. A.:
– Mondtad amúgy, hogy amikor a kisvarjútok került, hosszú időn át gyakorlatilag magaddal hordoztad, hogy kétóránként el tudd látni. Ezeket a dolgokat menet közben tanultad ki? Vagy valahonnan hallottad?
B.C.E.:
– Utána is néztem, hogy most akkor mit eszik egy kis varjú, vagy hogy neveled fel, milyen időközökben etesd, és hát kétóránként kell… Gergely Balázs barátom, mikor idejött, akkor azt gondolta, hogyha a hollók közé betesszük, akkor az megoldás. De hát még nem is tudott enni, kellett etetni, nemhogy…A hollók persze nem fogadták be, úgyhogy akkor ránk maradt ez a feladat, hogy etessük, és utánanéztünk, hogy kétóránként kell etetni, és ezt két hónapon keresztül legalább… Volt egy ilyen hordozható kalitkánk, amit magunkkal vittünk… Most majdnem elvittük Brassóba, Bukarestbe! Szerencsére azt mondta a szomszéd barátnőnk, hogy „te ne hülyéskedjetek, mert ellátom én!”, mert aggódtunk! Pedig önellátó, mármint olyan szempontból, hogy magától eszik, de gondoltuk, hogy így könnyítünk majd azoknak, akik itt be kell segítsenek most, hogy mi hiányzunk.
Ez mind nagy probléma, akkor inkább nem szeretek hiányozni innen… Úgyhogy ez volt, hogy persze kellett kétóránként etetni, és most már magától eszik!
P.-Z.A.:
– Azt ugyan már mondtad nekem, de nem volt bekapcsolva a mikrofon: azért elég nagy merevítést visz be az életvitelbe az ő létük, merthogy ugye az első szakasz után már “csak” ti látjátok el őket! Márpedig nem igazán lehet szabadságra menni például 19 állattal…
B.C.E.: – Hát igen, de nem tudunk ezen változtatni, és annyira szeretjük őket, hogy muszáj, hogy bevállaljuk, az életünk része lett! És mondom, én távol voltam ettől… De most, most olyan helyzetben vagyunk, hogy tényleg… És nem mondhatom, hogy bánom ezt a dolgot, persze, elvisz egy-két órát legalább a mindennapokból. És agyilag ott van benned, hogy akkor érzed magad jól, hogyha ezeket elláttad, és ha ezt megtetted reggel, akkor már a fejedben van, hogy most jön az esti foglalkozás, meg etetés. Amellett ahányszor megjelenek, annyiszor vannak ugye elvárások, a hollók kérik a figyelmességet, nem tudom megállni, és akkor mindig van egy gesztusom, valamit viszek nekik, vagy a malac… vagy valaki. Mindenkinek van valami, amit kér! Szóval nem lehet nem odafigyelni, nem lehet csak azt mondani, hogy na, most reggel megetettem, akkor OK, hanem ez az egész napodban benne van, mint ahogy a saját dolgaidat teszed, mint ahogy te étkezel, meg minden, ugyanúgy benne vannak ők is a te életedben, szervesen.
P.-Z.A.:
Én most inkább arra gondoltam, hogy kisgyerekes szülőktől gyakran halljuk azt, hogy “na, végre megnőttek, akkorák már, hogy el tudunk menni nyaralni!” például. Hát ez velük nem igazán működik…
B.C.E.:
– Nem, és például itt olyan ajándékokat kapsz, mint ez a vietnámi malac, nem tudom már, hány hónapos korában kaptam Madaras Pétertől. Olyan ajándék, hogy többször emlegeted utána (kacagás)
B.I.: – 15 éven keresztül.
B.C.E.:
– Legalább. Mert tizenöt-húsz évet él egy ilyen malac, és ez egy ilyen hosszú projekt!
Tavaly építettük neki a házat – főleg én, de segítséggel – megelégeltem, hogy nem volt egy malacház/ malacól (ne disznóólnak nevezzem), az egyik madárházat alakítottam át, de már nem fért, úgy megnőtt az a kis malac…
P.-Z.A.: – És az ülőrúdra sem akart felkuporodni -:))
B.C.E.:
– Annyira, hogy néha úgy beszorult, hogy a láncfűrésszel kellett segítsek, hogy vágjak ki egy darabot a házból! S akkor megelégeltem, megépítettem, megépítettük – hogy inkább a királyi többest használjam :), amit láttál. Hőszigetelt üveg az ablak meg minden…egy ilyen téglaház, ahol tényleg csak a tévé hiányzik, de az nem hiányzik nekünk sem, mert 20 éve nincs, úgyhogy esetleg kap egy rádiót, valami jó kis zenét szeretném, hogy hallgasson! Nem tudom, ha ismered Werner Herzog filmjét, a Fitzcarraldo-t? Klaus Kinski és Claudia Cardinale főszereplésével. Egy idealista ez a Fitzcarraldo – őt alakítja Klaus Kinski – és a dzsungel közepén (ez a kaucsukbárók idején játszódik) akar egy operát építeni. A vizen lakott a többi szegény emberrel, ott volt egy háza, és volt egy malaca, akinek gramofonon Caruso-t tett fel mindig. Úgyhogy ez olyan nagyszerű, szép dolog, hogy megmaradt bennem, és az én malacom is szeretném, hogy ilyen zenét hallgasson!
P.-Z.A.: – Végülis olyanszerű, mint a His Masters Voice embléma, csak kutya helyett malaccal 🙂 …
Amikor mi kisiskolások voltunk, akkor emlékszem, hogy valahogy úgy zajlott az elemi biológia tanítása, hogy sorolta a tanító néni: Na és akkor a tyúkoktól mit kapunk? Mit adnak nekünk a tyúkok?
Tojást, húst!
A juhok mit adnak nekünk? Hát gyapjút, húst, tejet, satöbbi, satöbbi. Minden abból a perspektívából, hogy „mit adnak” idézőjelben ők nekünk. Mitől éri meg nekünk ez a kapcsolat. Úgy veszem észre, hogy nem feltétlenül ez a szempont működik nálad 🙂
B.C.E.:
– Nincs egy oda-vissza…
B.I.: – De van, de van oda-vissza, mert rengeteg szeretetet kaptunk!
És nagyon figyelmesek. De erről, hogy mit kapunk tőlük: néhány látogató, ugye szombat-vasárnap nyitva van a szoborpark és általában a látogatóink ugyanúgy gondolkodnak, mint mi, nagyon örülnek, hogy nem vágjuk le a malacot, meg követnek minket, nézik a fényképeket, amiket felrakunk az internetre, de időnként érkeznek olyanok is, akiknek a disznó kolbászt, szalonnát és sült húst meg ilyeneket jelent…
És akkor mondják, hogy: de hát már hét éves, az már rágós, nem jó! Mondom, hogy de mi nem is azért tartjuk, hogy megegyük. És akkor kérdezik, hogy „hát, de akkor potyára tartjátok (țîneți dejaba)?!” Nehéz mindenkinek megérteni ezt…
Bács Ildikó videója
B.C.E.:
– Azt szoktam mondani, hogy arról nem tudok, lehet, hogy valaki tart még vietnami malacot – most ez egy keverék lehet, mert közben akkora lett, mint egy rinocérosz, de megvannak a karakterjegyek, ugye a rövid lábak, fülek, az egyenes farok – hallottam egyszer, hogy Szíriában van egy állatkert, ahol EGY disznót tartanak! Egyetlen egy disznó van Szíriában, az Állatkertben. Úgyhogy nálunk is olyan ez…
P.-Z.A.: – Arra amúgy én is emlékszem, hogy ez volt az egyik élményünk Tunéziában. Elvittek a barlanglakókhoz, és hát az iszlám szerint a kutya az tisztátalan állat, ezzel szemben a macsek nem! Így aztán a néninél a barlangban volt egy kiscica, szépen a falhoz erősített pórázon, a kutya helyett, és bent volt úgymond „a lakásban”.
B.C.E.:
– A cica a lakásban porázon?
P.-Z.A.: – Igen, a lakás lévén a barlang.
B.C.E.:
– Hát nálunk van egy-két cica, aki pórázon jön ki, de a lakásban nem azon van… Például Bolháska annyira veszélyes a cicák számára… a kutyákkal nincs gondja, de a cicákat nem tűri meg! Egyedül a fiát, Ervinkét. Attól tart, mert Ervinke majdnem 10 kilós, és azt úgy tiszteli, de a többi cica után… néha elszabadul, s akkor csak puff, így száll! Ő megtanulta kiskorában azt, hogy néha bezártuk a fürdőbe, hogy ne jöjjön a nappali részre, meg nem tudom, mi, valami miatt, és ő észrevette, hogy én közben járok, és akkor felugrott a hátamra, hogy általam ki tudjon jönni a másik helyiségbe. Rájött arra, hogy én át tudok menni, akkor meg ő a hátamra mászik fel, és ez egy szokása lett. Most is, ha ki akar jönni, és én nem veszem észre, akkor felugrik a hátamra. Van úgy, hogy pórázzal kijövök, ő a vállamon van, és olyan is volt, hogy a vállamról repült a cicákra, mint egy sólyom -:)). Csak szerencsére meg volt kötve a pórázzal…
És akkor nem tudott támadni, nem tudott verekedni velük.
Miauu-zen
fotók: Bács Ildikó
P.-Z.A.: – A hollók nem járnak ki, nem tudnak repülni?
B.C.E.:
– Az egyik holló nem, aki sérült szárnnyal érkezett. A másik az tud repülni, csak féltem, mivel volt egy történetem, azelőtt egy pár éve, amint mondottam, két évig itt élt egy holló, aki szabadon járt, (akiről beszéltem, a Huginról), és volt egy rossz szokása, hogy lopkodott a szomszédból, mert hol egy hallal, hol egy darab hússal, hol egy disznószívvel jelent meg, amit a kutyák előtt akart elfogyasztani.
P.-Z.A.: -Demonstratíve?
B.C.E.:
-Igen, hát hogy heccelje őket! És amikor jöttek, akkor fel a diófára,
A kutyák jöttek, ő meg fel a diófára, onnan nézte őket: „mit szeretnétek?” Na, és egyszer csak eltűnt!
Kétéves történet, de olyan sztorik voltak, hogy kirándulni mentünk a szamárral, akkor nem volt még meg Cham Chi, a kutyákkal, cicákkal, s a holló repült fölöttünk. Na, de hát két év után eltűnt, és most nagyon féltem a mostani hollót, aki repülne, gondolkodom azon, hogy engedjem ki, ne engedjem ki, de féltem, nehogy valami baleset érjen, ezért még várok… Elmenni nem menne el magától, nem is tud visszamenni a természetbe, a Milvus Egyesület ezért adta ide, hogy vigyázzak rá, nekik van mire vigyázzanak, van elég dolguk, és akkor így teljesen hivatalosan tarthatom, mert ugye egyébként nem szabad befogni madarakat.
P.-Z.A: Tehát azért nem pont úgy nézett ki, vagy néz ki a dolog, hogy nem lehet kimozdulni tőlük, mert most kiderült, hogy vannak ám, vagy voltak ám – gondolom vannak most is – közös kirándulások, amelyeken részt vesz a teljes stáb.
B.C.E.:
– Hát igen, de azért a malaccal még nem mertünk így kimenni hosszú útra, mert nnna… Hallgat ránk, lehet joggingolni vele, meg ugye három nyelven ért, például ha azt mondom neki, hogy „ülj”, “sit down!” vagy „șezi!”, akkor rögtön leül. Ugye a kutyáimat is így tanítottam mindig, hogy evés előtt azért üljenek le, és ne essenek be a tálba, mert azt nem szerettem, hogy ki se tudom tenni az ételt, mert már benne vannak. Úgyhogy ezt is megtanulta Cham Chi.
P.-Z.A.: – Joggingolni a malaccal? Mennyire fürge ő?
B.C.E.:
– Nagyon fürge tud lenni! Nagy sebességet tud fölvenni. Sokszor cicázunk, és biza…
P.-Z.A.: – Tehát fogócskázás is van vele?
B.C.E.:
– Igen, fogócskázás is, és hát ő mókás, ha kedve támad, csak úgy beindul, elkezd forogni, meg minden :).
Jól érzi magát ezek szerint! Volt egy ilyen kutyakiállítás, ez az alternatív kutyakiállítás egyszer. Meginvitáltuk ide – akkor azt hiszem világbajnokság volt – előkerült a labda, és egy dinnye, lássuk Cham Chi melyiket választja!
Hát a labdával is szeret játszani, de a dinnye volt az, aminek nekiesett -:)).
Látogatók leterítettek egy pokrócot, ott étkeztek, ő meg időnként egy-egy banánnal ellógott, futott… Ott volt a banán, nem tudott ellenállni!
Bács Ildikó videója
P.-Z.A.: – Egyre többen tudják – de azért még nem annyira közhelyszámba menő dolog – hogy mennyire intelligensek a malacok. Te ezt hogy tapasztaltad meg a hétköznapi kölcsönhatás szintjén? Hogy tanítottad meg például a három nyelvű “ülj!”, „állj!”, satöbbire?
B.C.E.:
– Ez érdekes volt… Hát egyszerűen, már nem is emlékszem, persze jutalomfalattal történt, de nagyon gyorsan lezajlott!
Volt egy olyan is – mikor kisebb volt, fele akkora, mint most – akkor Döbi kutyánkkal játszadozott, és … masszírozta a kutyát! De annyira masszírozta, hogy a kutya teljesen elvolt…
P.-Z.A.: – Masszírozta? Orral? Lábbal?
B.C.E.:
– Orral, orral masszírozta. Annyira, hogy egy látogatónak, aki a szénaszobrokat fotózgatta, úgy ahogy értette, a gépét se nagyon tudta használni, és amikor meglátta, hogy Csám Csi masszírozza Döbit, már nem érdekelték a szénaszobrok, hanem elkezdte filmezni, kérdezte, hogy “nektek nincs egy kamerátok?” Még…! Neki volt kettő… Egyiket nem tudta használni, meg kellett nézze az interneten.
Mondom: – dehogy nincs!
– Akkor te is légy szíves, filmezd! S akkor hárman, amatőrként – Ildikó nevetett, hogy most mit csinálunk?!, lefilmeztük, s azt a filmet elvitte az egyetemre, megkérte, hogy vágják meg, tegyenek rá kalotaszegi zenét, és ezt valahol eladta!
S egyszer csak jelentkezik, hogy “figyeljetek, nektek van 50 százalékotok, mert tiétek Cham Chi, nekem negyven, és tíz százalék azoknak, akik megvágták! És Cham Chi lett az egyedüli kereső, akinek havonta 300-400 euró bejött egy fél évig -:)). Családfenntartóvá vált! Hihetetlen…
Bács Ildikó videója
P.-Z.A.: – Ez tényleg nagyon hihetetlen. Akik mondjam azt, hogy bennfentesebbek állatberkekben, ugyanakkor állítják és esküsznek rá, hogy igenis van például humorérzékük is. Te hogy tapasztalod?
B.C.E.:
– Ugyanúgy, ugyanúgy! Van humorérzékük, különböző reakcióik… teljesen tudsz velük kommunikálni! És dühösek is tudnak lenni, szóval minden…!
Meg Cham Chi nagyon szereti a sört :)! Minden, amit az emberre mondanak… “részeges disznó”…, minden érvényes itt is.
P.-Z.A.: – Kinek jobb amúgy a humorérzéke a stábból?
B.I.:
– Hát, amikor megismerkedtünk, én a második egyetemet, a filmrendezést azért végeztem el, mert neki olyan vicces forgatókönyvei voltak, gondoltam, hogy akkor együtt tudunk működni, de utána rájöttem, hogy inkább a dráma felé hajlok, ő a komédia felé. És akkor sokáig nem tudtunk kezdeni ezzel semmit, de most már készítettünk filmeket együtt is. Mindenképp neki jobb, de az enyém is remek :).
P.-Z.A.: – Na és a négylábúak közül?
B.I.:
– Hát nem tudom, Puksi nagyon vicces! Azért, mert olyan kicsi, buta, naiv, ő már négyéves kandúrfiú. Fehér és vannak ilyen tigrisszívecskék a hátán. Ugye, ahogy mondta Ernő, soha nem fogott meg semmit, csak mindent tanulmányoz, és egyik nap az ablakon volt egy nagy kövér légy, nem tudom, hogy jött be, és Puksi odaugrott, mondom erre neki, hogy na nézz oda, meg fogja fogni! Odaugrott és a két kis tappancsa közé vette, leugrott vele, és elkezdett focizni! De hát persze két ütés után a légy elrepült! Szóval ez volt életében az egyetlen alkalom, amikor valami állatot megfogott…
B.C.E.: – Puksi nagy focis! Azon kívül még, ezt nem is meséltük, nagy focis volt Bolháska! Neki például nem lehetett gólt rúgni… Dobozokat borítottunk fel, és kapura rúgtam neki. Hát hihetetlen, mindent kivédett! Volt olyan, hogy baráti kör, itt bent ültünk, és akkor ilyen demonstrációt tartottam, hogy miket tud. Ugye a fütyüléstől, az Ennio Morriconétól elkezdve a foci kapura rúgás, meg volt még egy, hogy ahova intettem, odaugrott a hátamra, vagy nem tudom, és volt egy persely, amit elővettem, és lehetett adakozni, gyűjtöttük Bolháskának a pénzt!
És egyszer Bolháska a zsebórámat leverte és eltörte az üveget. Az óra üvege eltört, bevittük javítani, a mester megnézte és azt mondta: na, ez 120 lej!
Hát mondom:- Bolháska, lássuk, mennyi pénzed van, mert ezt te fizeted! És volt 90 leje Bolháskának, úgyhogy azt elvettem tőle, mert ő focizta el!
Bács Ildikó videója
P.-Z.A.:
– Nem nézett hátra, hogy Cham Chi esetleg nem finanszírozná-e? -:))
B.C.E.: – Ja és humor…, hát a hollóknak aztán igazán van, főleg Acsinak, ez egy kész kabaré, amit ő rendez… hihetetlen, nekik tényleg van humoruk, meg Cham Chinak!
P.-Z.A.:
– Mondasz amúgy példát hollóhumorra?
B.C.E.: – Mit is mondhatnánk most így…
B.I.: – Hát a tojással… most már nem tojnak a tyúkok, mert rájöttek, hogy az plusz fáradtság. Úgysem esszük meg. Úgyhogy nem fáradoznak ilyesmivel, de annak idején, néhány hónappal ezelőtt, mondjuk tavasszal, Ernő, el kellett menjen Acsiék előtt, ugye a holló előtt, amikor összeszedte a tojást. Az egyetlen egyet. És a holló ahányszor meglátta a kezében a tojást, olyan cirkuszt vert ki, hogy muszáj volt odaadni neki. Akkor az egész nagy tojást a csőrébe fogja, itt tartja, utána szépen berakja az edényébe, megtöri és megeszi.
P.-Z.A.: – Tehát át tudja fogni ő a tyúktojást?
B.I.:
– Persze, persze, imádja a tojást!
B.C.E.: – Ilyen finom dolgok vannak, amiket ők csinálnak, szóval így nem tudom… de minden mozzanatukban van valami vicces dolog, meg egymással, ahogy lopkodják egymástól a kaját, meg dugják el… A másik rögtön észreveszi, akkor ő veszi el, viszi… nagy mókamesterek!
És az iménti sztori is, amit meséltem a szamárral, amit rendezett a holló, az is nagyon humoros volt.
P.-Z.A.:
– Gondolom, hogy egy külön folyamat megtanulni kommunikálni velük. Egyrészt makro szinten, másrészt testre szabottan. Hogy érzitek, hogy ez a tanulási folyamat mennyire jelenvaló? Nem is feltétlenül csak a kommunikáció szintjén, hanem sokaktól hallottam, hogy azért életbölcsesség terén is volt ám tanulnivaló a társállatuktól. Hogy vagytok ezzel?
B.I.:
fotó: Bács Ildikó
– Olyan, hogy az állat ne értse a gazdája nyelvét, olyan nem létezik! Mindent, abszolút mindent értenek. Mi Ernővel, hogyha azt szeretnénk, hogy valamelyik állatunk ne értse, amit mondunk, vagy románul mondjuk, vagy angolul. Olyan volt például – Puksival eszembe jutott egy történet – hogy a cica felugrott a konyhában a csaphoz, és ilyenkor Ernő megengedi a csapot, hogy vékony sugárban folyjon a víz. Akkor ő tanulmányozza, nagyon sokat nézi, meg odateszi a kis kezét, rácsorog a víz… Na, és ezúttal már öt perce csorgott a víz, odamentem, elzártam, és azt mondtam, hogy ez nem vidámpark! A cica leugrott, odajött a lábamhoz és gyorsan megharapott! Olyan válaszaik vannak…
Vagy a kiskutyámnak mondok valamit, de nem ilyen parancsszó, hogy “ül!”, vagy “nem szabad!”, hanem egy olyan mondat, amit nem igazán szoktam hozzá intézni, és megteszi! Vagy ha kell dolgozzak, ugye reggel megvannak ezek a rituálék, hogy jön a kekszért, a kutyakekszért, akkor beviszi a párnára, utána jön, hogy simogassam!
Hogyha valamit kell írnom, akkor nem tudom őt is simogatni, meg billentyűzni is… mert ha nem simogatom, akkor jelez a kezével, hogy kérlek szépen! És mondtam időnként, hogy menj Ernőhöz, mert ő simogat! Fogta magát, odament és megérintette, hogy folytassa!
Őt ugyanakkor összeszidja reggel: odamegy, és elkezd ugatni. Engem soha nem ugat. És egyszer Ernő mondta, hogy “na, menjél anyádhoz, és mondjad neki!” Hozzám jött, és így finoman elérintett…
P.-Z.A.:
– Ez a román nyelvű sifrírozott kommunikáció, ez amúgy nagyon szórakoztat, mert volt egy időszak, amikor a cicánk isten tudja honnan, állandóan szedte össze a bolhákat. Ő nem igazán járt ki, csak pórázon, lévén, hogy tömbházban lakunk harmadikon, no és a bolhák miatt bizony fürösztöttem időről-időre, amit ő szívéből utált, remekül föl tudott mászni a tusolófüggönyön, hogy elérhetőségen kívülre kerüljön.
Na mindegy… tény az, hogy megfigyeltük, a legóvatosabban kezelt hangsúllyal történő említés után is, ő azonnal eltűnt a kanapé alatt, egy ilyen elérhetetlen mélységben…
Viszont ez tök ugyanúgy történt akkor is, amikor már románul kezdtem mondani… -:))
B.C.E.: – Már a gondolatot is “fogják”! Kirándulni indulnánk vagy egyszerűen csak ki, még nem történik semmi, csak el van döntve, de a kiskutyám már megjelenik.
fotó: Bács Ildikó
B.I.:
-Ő engem szeret a legjobban, őt is nagyon szereti, de valahogy engem választott ki…
Az ágy mellett van a szobában az ő kis párnája, azon alszik, nekem csak így átfut az agyamon, hogy menjek egy kicsit kirándulni nélküle… Őt is nagyon szeretem vinni, de vannak ilyen ágas-bogas részek, ahol ölbe kell venni vagy valami, szóval megnehezíti a kirándulást.
B.C.E.: – Gombászni mész.
B.I.:
– Gombászni, igen.
B.C.E.: – Nincs türelme -:))
B.I.:
– De nem csak a türelem, hanem vannak olyan bozótos részek, ahol nem tud haladni. És akkor csak épp átfut az agyamon, hogy juj, van egy órám, elmegyek, ő úgyis alszik, és kimennék az ajtón, hogy felöltözzek, meg ne csináljak egyáltalán zajt odabent, már megjelenik, és elkezd vaffintani (soha nem ugat nekem), hogy ő is jön, ő is jön, nehogy otthon hagyjam! Soha nem történt meg az, hogy el tudjak szökni nélküle.
B.C.E.: – Hát ez tiszta sor, hogy az állatok jobban fel vannak szerelve metakommunikáció terén, meg mindennel, ami valamikor nekünk is volt, csak ugye elfajultunk…
P.-Z.A.:
– Eltahósodtunk 🙂
B.C.E.: – Igen, hát mi is tapasztaljuk ugye ezt a telepátiát! Annyira, hogy egy időben jegyeztem, aztán meg is untam ezt már csinálni, mert annyira biztos volt, hogy működik. És gyorsabb, mint a telefon, gyorsabb mint bármi.
P.-Z.A.:
– Arra konkrétan emlékszem, hogy amikor még iskolásak voltak a lányaink, a cicánk a hazaérkezésük előtt abból a pozícióból, amelyikben éppen volt, felszedelőzködött, kiment az előszobába, leült az ajtó előtt, és várakozó pozíciót vett fel. Abszolút, holtbiztos volt, hogy körülbelül öt percen belül megérkezik valamelyik gyerek.
De szó nem lehetett itt arról, hogy bármilyen más csatornán keresztül értesült volna, mert nem volt, hogy hallja a harmadikon egy becsukott ablakú lakásban, vagy akármi, hogy most érkezik egyik gazdi.
B.I.: – Igen, épp ezt akartam mondani, hogy nem egy hiányosság az, hogy nem tudunk beszélgetni ezzel a 19 állatkával, mert én nagyon sokat beszélek mindenkivel, mindegyikükkel, és nem baj az, hogy nem válaszolnak, mert érzem, és tudom, hogy mindent tudnak, abszolút mindent tudnak.
És ilyenkor, amikor fájdalmas pillanatok vannak, és valamelyik elhalálozik, akkor végülis egy megnyugvást is érzek, hogy ez a cica vagy akármelyikük… tudta, hogy ennél jobban nem tudtuk volna szeretni! Hogy minden pillanatban odafigyelünk és maximálisan velük vagyunk. Ugye nem nézünk tévét, nekünk ők az univerzum. Nem is hiányzik ez. És… valahogy teljesen élni… ezt gondolom, hogy embertársainkkal is így kéne, de az állatokkal is. A kutya nem csak azért van, hogy őrizze a telket és ugasson, hanem sokkal bensőségesebb kapcsolatra vannak ezek a lények teremtve!
P.-Z.A.:
– Erről az jut eszembe, hogy amikor a nagyobbikunk elemista volt és elkezdődtek a vallásórák, akkor természetes késztetés alapján megkérdezte a tanárnénit, hogy ugye az egérkék is bejutnak a mennyországba?
– És – le a kalapom a vallás-tanárnéni előtt! – ránézett és azt mondta, hogy: Persze!
B.I.: – Hát igen… 🙂
B.C.E.:
– Mindenkinek van helye.
P.-Z.A.: – Ugye arról beszéltünk elég sokat, hogy: ti és az állatok. Itt azért egy nagyon heterogén társaság állt össze, már elhangzott ez az, hogy egymással fenntartott kapcsolatuk terén mi és hogy…
De hogy jönnek ők ki egymással a mindennapok szintjén? Mennyire létezik mindennapos kapcsolat, mennyire különülnek el ezek a körök, hogy van ez egyénenként és fajtánként?
fotó: Bács Ildikó
B.I.:
– Hát ugye Pin Pin, a kiskutyám. Cham Chi is az enyém, úgy indult, hogy az enyém, amikor nagyon picike volt, az ölemben aludt, meg mindenhova hurcolásztam magammal, de Pin Pin is az enyém, és akkor Cham Chiban van egy ilyen féltékenység, látja, hogy Pin Pin a házból jön ki, velem, és emiatt gondolom, hogy nem kedveli annyira, bántaná, szóval ők nem kompatibilisek. Pin Pin is terelgeti őt, ugat, meg mondja, hogy hova menjen Cham Chi. És akkor ez nem tetszik egyiküknek sem…ők inkább akkor külön vannak kint, nehogy valami baj legyen.
Miklóska… nem tudom, hogy szó volt-e Miklóskáról?
P.-Z.A.: – Miklóska…? Nem jön be nekem.
B.I.:
– Miklóska a 10. cicánk. Tavaly elmentünk kirándulni. Tárnica fele megépítették az új utat. Megálltunk, voltunk Tarnicán is, és megálltunk az erdőben, hogy nézzük meg, van-e gomba. De hát település nagyon messze volt attól a helytől… És mikor jövünk ki az erdőből, látjuk, hogy ott van egy férfi a cicával. És mondja Ernő, hogy nézz oda, milyen jó fej ez, hogy hozza kirándulni a macskáját!
B.C.E.: – Odamentünk hozzá és kérdeztük, hogy hozta a cicáját is gombászni? Azt mondja, neeem, idejött, idejött mellém, és itt játszadozunk.
B.I.:
– De hogy nem az övé, hogy valaki valószínűleg kirakta szegényt.
B.C.E.: – Továbbmentünk és visszafordultunk az autóval, azt mondtuk, hogy ezt a cicát el kell vinni!
B.I.:
– Én mondtam, hogy “de hagyjuk ott?!, akkor elpusztul!”
Mire Ernő: Dehát kilenc macskánk van! Mire én: most akkor mit számít egy pluszban vagy mínuszban… :).
Na, és ő Miklóska, van egy másik telek, és ott van egy kis ház. Egyedül lakik ott, nagyon-nagyon-nagyon kedves. Át szokott jönni időnként, amikor például kinyitja az ablakot egyedül és kiugrik, akkor nem vár, amíg ismét meglátogatjuk és becsukjuk az ablakot, hanem átjön és megkeres. Olyan volt, hogy zuhogó esőben a fürdőszobában voltam, és láttam, hogy az ablakban bőrig ázva áll, és miauuu-miauu!
B.C.E.: – Fel akarja venni a kapcsolatot. Pedig be tudott volna menni, de mi kellett felmenjünk, hogy bevigyük a házikójába, amit ő megszokott.
B.I.:
Pin Pin és Gazdi – fotó: Bartha Ernő
Ugye Bolháska nem kompatibilis csak Ervinkével, a fiával.
Pin Pin nagyon szereti, ő négy cicával lakik. A barátja Prücsök, Prücsök is, meg Pin Pin is félnek a vihartól. És amikor dörög, vagy villámlik, akkor Prücsök odamegy a Pin Pin párnájához és ketten ott várják, hogy vége legyen.
De Pin Pin amúgy mindenkit tisztel, szóval olyan nincs, hogy valamelyik cicára rámorogjon, vagy…
B.C.E.: – Bevállal egy kis pofont.
B.I.:
– Igen, Puksi szokott pofozkodni, ül a széken, és amikor idegesíti, hogy a másik jön-megy a szék mellett, akkor lenyúl és felpofozza Pin Pint. De szereti őt, csak egy kicsit úgy helyreigazítja… Egyébként a többiek barátságban vannak.
B.C.E.: -Amúgy egy harmónia érezhető, de vannak még ilyen konfliktusok…
P.-Z.A.:
– Tehát még egy fokkal a Caelestis-nél lejjebb…
Ezt megkérdeztem a válaszúti lányoktól is, mert ugye egy falusi milliőben ilyen atipikus állattartás elég érdekesen csapódhat le a szomszédok között: Ti hogy tapasztaltátok meg, mennyire számíttok csodabogaraknak itt a szomszédság körében, és mennyire fogadtak el, hogy hát ez van, na, ilyenek… 🙂
B.C.E.: – Annyira elfogadtak, hogy nem is vesznek észre már a helyiek…
B.I.:
– Hát, amikor Cham Chi nagyon picike volt, és megszervezték a falunapokat, akkor magammal vittem, és mindenki örült, hogy juj, milyen aranyos, és etették, ami volt, odaadták neki. Szerintem nem vagyunk csodabogarak, legalábbis lehet, hogy eleinte azok voltunk, de most már elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk.
B.C.E.: – Volt az elején, hogy kérdezték, mit csinálok, és akkor mondtam, hogy haszontalankodok… ugye, szénaszobrot építettünk, viszonyítottam az ő munkájukhoz…
Itt mindenhol mező volt, mikor megvásároltuk ezt a telket, semmi nem volt körülöttünk, sehol, mi voltunk az utolsók… S akkor mondta a bácsi, hogy “nem-nem, nem haszontalankodnak, nagyon is hasznos dolgot csinálnak!” :).
Persze kuriózum voltunk az elején, de hát azóta elfogadtak, úgy elfogadtak szerintem, mintha mindig itt lettünk volna.
P.-Z.A.:
– Ha “filozofikus magasságokba” próbálunk emelkedni, ti hol látjátok az állatok helyét? Akár magatokhoz képest, mert nagyon gyakran elhangzik így ez a bibliai utalás, hogy “gondjaitokra bízatik az állatvilág, uralkodjatok fölötte”, satöbbi, satöbbi. Szóval az egy nagyon nem egyenlő viszony, de aztán az értelmezése pláne úgy szokott lenni, hogy hát akkor meg azt csinálok, amit akarok! Hol vannak ők hozzánk képest? Sármos nyelvi szabályaink szerint is normálisan ők nem kik, hanem valamik, mintha tárgyak lennének. Ezzel kapcsolatban hogy éreztek?
B.I.: – Én biztos vagyok benne, hogy ez így van, hogy gondoskodnunk kell róluk, mert nagyon sokan, például Karcsi ez a kis varjú, hogyha mi nem fogadjuk be és nem viseljük gondját, akkor elpusztul. Valószínű, hogy az anyukája kirakta a fészekből, mert “selejtes” volt, hogy ne legyen egy plusz száj, akit kell etetni.
Deee… uralkodni fölöttük…, hát kell legyenek szabályok, mert nem lehet az, hogy – persze szép szóval, de – ne nevelj meg egy macskát, hogy nem szabad odapisilni, hanem ott van az alom, ugye. Viszont egyáltalán nem érzem azt, hogy kevesebbek lennének, mint mi, mert mindegyikükben ott lakozik egy nagyfokú bölcsesség, amiből tanulni lehet.
B.C.E.:
– Ők mások, felelősséggel tartozunk, mert ha ezelőtt nem tudom hány ezer évvel mi őket megszelídítettük, akkor gondoskodjunk is róluk most már, nem!?
P.-Z.A.: – Tehát a hangsúlyról úgy érzitek, hogy a felelősségen van inkább, nem a “hát akkor most azt csinálok velük, amit akarok”-on.
B.I.:
– Persze, hát nagyon sok visszaélés van, a gyerekek nagyon kegyetlenek, szoktak lenni, Madaras Péter állatorvos mondott eseteket, szóval ezeket nem szabad megengedni, hogy az állatokat kínozzák bármilyen szinten is. Úgyhogy… szépen kell viselkedni velük!
B.C.E.: – A szeretet domináljon. Úgy embertársainkkal, mint az állatokkal. Ez a lényeg.
P.-Z.A.:
– De ha már a gyerekekről beszélsz, akkor másik oldalról ott van a spontaneitás is. Az a fokú spontaneitás, ami már a felnőttekből sokszor kihalt. Most így hirtelenjében arra gondolok, hogy hacsak nem inhibálták erősen a szülők, akkor a gyerek azért hajlamos érdeklődni és szeretettel viszonyulni normál körülmények között egy számára ismeretlen állathoz is. Amúgy a “mit kapunk tőlük?”, ponthoz visszatérve, ilyenkor mindig eszembe jut a Szeleburdi családból – imádtam azt a könyvet – szóval a Szeleburdi családból az a passzus, amikor a nagyszülők felhozzák a tyúkocskát, meg a kakast, hogy most ők legyenek a következő fogás, és a gyerekek el vannak hűlve, hogy ők?! – természetesen mindkettőnek megvan a neve – “ők a mi társaink, ilyen nincs, hogy most akkor ők a levesbe kerülnek!”, és nem kerülnek a levesbe. 🙂
fotó: Bács Ildikó
B.I.: – Szerencsés eset. Én, amikor gyerek voltam, akkor anyukám kiscsibéket vásárolt, akiket dobozban tartottunk a konyhában.
Amikor egyedül voltam otthon, akkor ezeket a kiscsibéket mind elengedtem a perzsaszőnyegre, és annyira boldogak voltak, repkedtek, a kis szárnyukat mozgatták, és utána, amikor tudtam, hogy anyukám haza kell jöjjön, akkor gyorsan összeszedtem őket és a kakát, amennyit én is láttam, azt is gyorsan összeszedtem. Volt egy olyan szokásom, hogy a hátukra fektettem a tenyeremben, és simogattam, amíg el nem aludtak, és anyukám annyit szidott, hogy fejezzem be, mert a nagykorukban is a hátukon aludtak, és azt hitte, hogy meg vannak dögölve.
Volt egy fekete tyúkom, amelyiket csirke korában ugye én pátyolgattam, és mindig jött utánam! Nagyon-nagyon szerettük egymást, ilyen 2-3 éves voltam, amikor egyszer anyukám azt hitte, hogy beteg, le akarta vágni, de nem sikerült megfognia. És akkor hátrahívott a tyúkudvarba, és mondta, hogy “Ildike, nem fogod meg a tyúkodat, hogy nézzem meg?”. Hát megfogtam és odaadtam neki, ő meg mondta, hogy jó, akkor most elmehetsz.
Pecsenye, ilyen csirketokány volt ebédre, utána kerestem a fekete tyúkomat, és sehol nem volt…
És akkor bevallotta, hogy azt hitte, beteg és levágta. Pedig nem volt beteg, hanem ez lett volna az első tojása, amit tojik és többet kínlódott…
Na, ez nekem olyan nagy fájdalom és trauma volt, hogy megették! Úgyhogy szerencsés volt az a tyúk és a kakas a mesében, de az én esetem nem…
B.C.E.:
– Másképp élnek a normál emberek, például itt egyszer megmutatta egy helyi ember a malacát dicsekedett vele, hogy milyen szép, és megpuszilta ma este, aztán másnap már disznóvágás volt vele…
És ezt olyan természetesen tette… megértettem az ő álláspontját az ő filozófiáját, mert végülis túl kell élni, és ez az életnek a folyamata, amit persze én nem tudok megtenni, de ugyanakkor meg tudom érteni.
P.-Z.A.: – Akkor zárókérdés: felmerült párszor, mondtátok mindketten, hogy lehet ám tőlük tanulni mindenfélét. Mondtok mondjuk egy-egy jellemzőbb példát, hogy mit tanultatok tőlük, vagy akár elődeiktől?
B.I.:
– Én elmondanám, hogy Ernő mit tanult… (kacagás)
Mielőtt ennyire bensőséges kapcsolata lett volna a cicákkal… (a cicák után következett minden más állat) sokkal türelmetlenebb volt, meg nem minden esetben volt empatikus, és most úgy érzem, hogy zen lett, és jó ember, hogy minden téren jó ember! Eddig is jó ember volt, de hogy most bölcs… bölcs lett, igen!
B.C.E.: -Hát elmondta a lényeget. De tényleg, ez egy – mondom – mindennapi tanulás és gyakorlat…
B.I.:
-Terápia 🙂
B.C.E.: -Terápia. És mindenképp összefoglalja a ZEN. Ezt hagyjuk így 🙂
Mert tényleg, így élni velük a pillanatot, ugye, csak a pillanat létezik, és ezt megélni egy fantasztikus dolog! Én ezért nem is nagyon megyek el innen, csak ha nagyon muszáj…
A beszélgetés hangfelvétele:
fotók, videók: Bács Ildikó, Bartha Ciupe Ernő, Papp-Z. András
