Kutyák dombokon, cicák síkon, szárnyasok csúcsokon – válaszúti történet

„Dogs on Hills”. Hallottak már róla? Ha nem, hát itt az ideje hiánypótolni! Ha igen, akkor talán még érdekesebbek lesznek a „kulisszatitkok”!

A Kolozs megyei Válaszútról reflexszerűen a Kallós Alapítvány jut eszünkbe. Esetleg a Bánffy-kastély.
Hamlet dán királyfi kronológiai okok miatt egészen biztosan nem tudott még a Dogs on Hills-ről, azt viszont igen találóan megállapította, hogy több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmünk álmodni képes. És ez Válaszút különlegességeire is igaz.

A falu észak-nyugati peremén álló, kertek-, jószágudvarok-övezte kis házban él számtalan állatával Anamaria és Dora, a Dogs on Hills egyesület megálmodói és működtetői.
Bár eredetileg kifejezetten pszichés-, ennek megfelelően viselkedészavaros kutyák rehabilitációját tűzték ki céljukul, a nagy K-s Körülmények találkája állatszeretetükkel úgy hozta, hogy rövid idő alatt segítségre szoruló, vagy egyszerűen a lányok saját örömére befogadott négylábúak és háziszárnyasok népes csoportjával bővült a család.
Nem sokkal karácsony előtt látogattam ki hozzájuk, és bár hallomásból is tudtam, hogy érdemes, a helyszíni élmény a kőkemény mindennapi munka és a megélt életöröm olyan példájával szolgált, amit úgy érzem, muszáj megosztanom!

Az alábbiakban tehát erről lesz szó, Anamaria – röviden Ana – és Dora mesélnek a Dogs on Hills születéséről, a család jelenlegi tagjairól, működéséről, mindennapjairól. Látogatásom, egyben az interjú időpontja tavaly december közepe volt, a szövegben szereplő hivatkozásokat ennek megfelelően kell értelmezni. Mivel a hanganyag magyar szinkronnal ment adásba, amihez viszont teljes fordításra volt szükség, ezúttal az eddigi gyakorlattól eltérően, a cikkben a teljes írott szöveg szerepel, a csatolt hanganyag pedig – az egyszerűség kedvéért – a román nyelvű interjú eredetiben, tördelés nélkül.

Lava, az életvidám, serény, idős kutyahölgy

MOMO, A KEZDETEK KEZDETE           

Hogy született egyáltalán a Dogs on Hills ötlete, és nem mindennapi társulásuk? Hosszan érő elképzelés vagy az a bizonyos fejünk felett hirtelen kigyúló körte volt? – kérdeztem a lányokat.

Anamaria:
Azt hiszem, a kettő kombinációja volt, én akkoriban Apahidán laktam és olyan 60 kutya gondját viseltem, ott ismerkedtünk meg Dora-val.
A környéken tényszerűen dombok voltak, oda jártunk sétálni a kutyusokkal. Dora jött az ötlettel, hogy jegyeztessünk be egyesületet, hogy könnyebben tarthassuk a kapcsolatot az emberekkel, kezelhessük az adományokat. Én kicsit tartottam ez utóbbitól, no de a lényeg, hogy így séta közben, a kutyákkal, körvonalazódott az elképzelés: igenis gründoljunk egyesületet, a neve meg legyen – mi más?! – Dogs on Hills!

Mika puszija – fotó: Dogs on Hills, Facebook

Dora:
Az ötlet teljesen az Ana-é volt, akinek nagyon sok kutyával – 60-nal! – lévén dolga, megfigyelte, hogy némelyikük, nem lévén kapcsolata, kölcsönhatása az emberrel, nem barátkozó hajlamú, tehát örökbe sem fogadható. Hiszen képtelenség nyakörvet adni rájuk, pórázra fogni, szóval lehetetlen sétáltatni, akár csak megsimogatni is őket.
Ezt felismerve kezdett dokumentálódni: mit jelent, mit feltételez a kutyáknál a viselkedés-rehabilitáció, ami akkor még eléggé új fogalom volt mifelénk. Szóval külföldi forrásokat keresett, mert hazaiak nem léteztek: hogy dolgozhatsz egy ijedt kutyával, mi a teendő, hogy emberhez szoktasd?
Én meg akkor jelentem meg a képben, amikor örökbe fogadtam egy idős kutyát az utcáról, Momo-t, aki viszont borzasztóan félt az emberektől. Sikerült hazavinnem, addig mondjuk rendben lett volna a dolog. Aztán elvittem kutyaiskolába, az egyik legjobb kolozsvári idomárhoz. Csakhogy ez nem bizonyult elegendőnek. Mert ők olyasmikre tanítják az állatokat, mint a szófogadás, pórázon sétálás, alapparancsok megértése és végrehajtása, de ami hiányzik az a rehabilitáció, ehhez nem értenek. Ergo azon kezdtem gondolkodni, hogyan tehetek ennél többet Momo-ért, hiszen idős volt már, én meg szerettem volna a még fennmaradt idejét, annyit, amennyi adatott neki, széppé tenni!
No, így hallottam Ana-ról, barátoktól. Kimentem Apahidára, ott aztán paffá lettem, hogy egy ilyen apró ember hogy elboldogul egyedül egy nagy házban, 60 kutyával! Hihetetlen volt, mennyire jól szót értett velük. És persze az, ahogy azt a rengeteg munkát bírta.
No, Ana segítségével odáig jutottunk Momo-val, hogy csóválta a farkát az embereknek, bárhová magammal vihettem, és Ana lassacskán bogarat tett fülembe a kutyarehabilitációs egyesületre vonatkozó ötletével. Ott, a rengeteg kutya között én is kapiskálni kezdtem, mennyire fontos lenne valami ilyesmit csinálni! Hiszen láttam az ebek tömegében azokat az egyéneket, akik egy-egy sarokba visszahúzódva igyekeztek láthatatlanokká válni, akik nem voltak örökbefogadhatók, mert ők maguk sem voltak készek erre. Innentől gyorsan adódott a közös nevező: rendben, csináljuk ezt együtt!
Rotyogni kezdett az agyunk, kiterveltük az egészet, felvettük a hitelt és kiköltöztünk ide.
Ana, gyere, mondj te is valamit!

Anamaria:

Vicky, az álompuha mioritic juhász – fotó: Dogs on Hills, Facebook

Nem volt valami alaposan kitervelt dolog! Ami engem illet, a viselkedés-rehabilitáció kérdésével véletlenül találkoztam. Kezdetben elég gyakran váltogattam a munkahelyeimet és adott pillanatban egy kutyapanzióban kezdtem dolgozni. No, ott szembesültem először úgymond „kutyatömeggel”. Viselkedésformák széles skálájával találkoztam, kezdve a gond nélkül barátkozó, közvetlen ebekkel, egészen a félénk, szorongó, illetve elzárkózó, ellenálló egyéniségekig. Közben mindenféle kutyarendezvényre jártunk: idomítási bemutatókra, ebtáncra, kiállításra, stb, stb.
Adott pillanatban valaki megkért, hogy vegyek magamhoz átmenetileg egy nőstényt, aki németországi befogadásra várt, szoktassam hozzá kicsit a beltéri, család melletti léthez, a sétához pórázon…
Persze, hogy elvállalom, van helyem a kutyának, a többi sem gond! – válaszoltam az illetőnek. Akkoriban a Monostoron laktam egy kétszobás tömbházlakásban.
És megérkezett Ellie. Mondhatni, ő jelentette a kezdetet. Ennek az egész útnak a kezdetét… Ellie olyan 25-26 kilót nyomott, de igyekezett észrevétlenné zsugorodni az autóban, amellyel hozták és amelyből nem akart kijönni, ölben kellett kiemelni!
Nem tudott mit kezdeni a póráz-végi léttel, mindentől félt, saját árnyékát is beleértve. No, így értem fel én a 26 kilós kutyuskával a karomban a második emeletre. Bevittem a hálószobámba, az ágyam mellé, ott behúzódott a sarokba. Én meg elnéztem és egyértelművé lett számomra, hogy jóval többre van szüksége, mint hogy megtanuljon pórázon járni, lakásban élni.
Mit tehetek ezért a kutyáért? – tettem fel magamnak a kérdést. Mert ugye felelősséget vállaltam érte…
Rendben! Kezdjük kis lépésekkel – mondtam magamnak.
Mi legyen az első lépés? Hát menjünk ki sétálni!
Nos az első közös kiruccanásunkat csaknem katasztrofálisnak mondanám. Majdnem elvesztettem Ellie-t, hámot adtam rá, ő félelmében valahogy sikeresen kihúzta magát belőle és elrohant. Nagy nehezen sikerült megfognom egy álló autó alatt.
Visszamásztam vele az emeletre, odaengedtem abba a sarokba, amit elsőre választott magának és leültem mérlegelni a helyzetet. Világos volt, hogy nulláról kell kezdeni mindent. Egy sokkal „alsóbb nulláról”, mint amit én annak képzeltem. Ráébredtem, hogy bizony nem minden kutyának ugyanarra a bánásmódra van szüksége, egyesekbe valamivel több energiát kell fektetni, csak az nem volt kristálytiszta számomra, mi is az a „több”.
Persze eleinte – mindenki máshoz hasonlóan – én is az idomításra koncentráltam. Csakhogy a viselkedésproblémás kutyáknak nem erre van szükségük, hanem egyéni szükségleteikre szabott programra. Vannak, akiknél hasonló megoldások működnek, másoknál bizony nem, és rögtönözni kell.
No, így nyomozva idomítási tanácsok, útmutatások és hasonlók után, elérkeztem a viselkedés-rehabilitációhoz, Angliában dog listening–nek hívják, meghallgatod a kutyát.

PZA:
Ez gondolom, rögtön a dog whispering után következik… 🙂

Glitch, a tanulékony energiabomba

Mondjadmondjadmondjadmondjad!!!

Ó, igazán nem kellett volna…na jó, azért elveszem 🙂

Cselesen, jó?

Most hívj!

 

Anamaria:
Igen, igen!
És ez nekem valami olyasmi volt, olyan megvilágosodás, mintha megnyíltak volna a mennyek kapui!Még egy új dolog, amit megtehetek! Amiről fogalmam nem volt!
Ettől még nem volt igazából új, legalábbis odakint rég ismerték, gyakorolták, de itthon, a közelben egyetlen olyan helyet nem találtam, ahol kitanulhattam volna, dokumentálódhattam volna, mondjam úgy, hogy gyorstalpalhattam volna saját ismereteimet ezen a téren. Így aztán maradt a net, onnan olvastam, amit csak tudtam.
Ismétlem: nagy szerencsémre kutyapanzióban dolgoztam. Ott megfigyelhettem, hogy kommunikálnak egymással a kutyák és megpróbáltam elsajátítani ennek alapjait.
Ők főként jelekkel üzennek, hanggal, gesztusokkal, mozdulatokkal. Ez volt a kiindulópontom tehát. Természetesen figyelembe vettem azt is, hogy nekünk, embereknek megvannak a magunk elvárásai.

Nem szeretnék nagyon elkalandozni, a viselkedés-rehabilitáció nagy és összetett téma. Maradjunk abban, hogy Ellie, aki a maga 26 kilóját meghazudtoló, összehúzódó kis csomagként érkezett hozzám, fesztelen, büszke tekintetű ebként ugrott a szállítókocsiba, amikor eljött az ideje. Németországban saját duplaágyat kapott – egyszerűen böhöm-nagyot 🙂 – amelyen igazi nagyasszonynak festett, ahogy méltóságteljesen elnyúlt rajta. Ez a metamorfózis gyakorlatilag néhány hónap alatt zajlott le.
Akkor kaptam az impulzust, amelynek hatására eldöntöttem: többet kell tennem. Megtaláltam azt a célt, amibe érdemesnek éreztem energiámat, türelmemet befektetni.

Dora:
S így találtam meg én is a magamét! :-))

 

AZ ÖTLET MŰKÖDNI KEZD

A Dogs on Hills tehát mondhatni egy szerencsés találkozás eredménye. Anamaria és Dora alapgondolata a „reménytelen eset”-kutyák rehabilitációja, a külföldön már hosszú ideje ismert és alkalmazott eljárás itthoni meghonosítása volt, hogy a senkinek nem kellő, mindenkitől rettegő, társaságot elutasító menhelyi állatokat örökbefogadható, jövővel megajándékozható lényekké kezeljék, gyógyítsák.

Anamaria:

A sintértelepen. Oli, a bejelölt kutyus a lányok jövendő páciense Fotó: Dog on Hills, Facebook

A lényeg lényege ez…Mert akár ma is, ha felkerekednénk egy csoporttal és elmennénk a kutyamenhelyre/ sintértelepre, fogalmazzunk, ahogy tetszik, bármely egyesülethez, amelynek menhelye is van, az örökbefogadásra kész emberek elkerülik azokat az állatokat, akik egy sarokba visszahúzódva ijedten pislognak rájuk, netalán éppen morognak is, kerülik a kölcsönhatást, kommunikációt.
És ez így természetes. Nem tudod, mire számíts, nem tudod, kit veszel magadhoz! Nyilván egy társas lényt szeretnél, akire ráteheted a kezed, elviheted sétálni, és akkor ezek a bizonyos elhúzódó kutyák önműködően ott maradnak a maguk sarkában életük hátralevő részére…És ez NINCS rendjén! Mert mi megtapasztaltuk, hogy igenis kutya-drágaköveket lehet kihozni ezekből az ijedt, segítségre szoruló állatokból, akik boldoggá tesznek már azáltal is, hogy elnézed őket, mivé lettek egykori önmagukból egy kis segítséggel, mi veszett volna el örökre, ha nincs ki utánuk nyúljon képletesen szólva.
Igen, esélyt akarunk adni olyan kutyáknak, akiknek látszólag nincs!
Persze vannak olyanok, akiknél teljes siker a rehabilitáció, nem mondanád, hogy valaha is bármilyen gond lehetett velük, és vannak, akiknél maradnak azért ilyen-olyan bibik. De mi mindig pontos helyzetjellemzéssel szolgálunk az örökbefogadóknak, nem titkolunk semmit, elmagyarázzuk szépen, mi az, amivel hatni lehet a kutyára, úgy, hogy úgymond teljes „szervízkönyvük” legyen az örökbefogadott állatról, ne érje őket semmilyen meglepetés.

PZA:
Tehát az eredetileg elképzelt pácientúra a kutyák voltak, igaz?

Anamaria, Dora:
Igen. Igen, kutyákkal kezdtük és eljutottunk…ide, ami látszik, amit ma mutattunk

PZA:
Kik voltak az első lakók? Gondolom most is jól emlékeznek

Anamaria:
Huuuhhh…az elsők…Hát minden Ellie-vel kezdődött. Aztán lett Agate – akkor még Kolozsváron laktam – ő volt a második „esetem”.
Még nem tudtam, mit is csinálok valójában, de azt mondtam, kell tennem valamit…szóval ő volt a második esetem, egyben a második elszalasztott kutyám, nála a karabiner törött el a póráz végén, úgy szabadult el.
Szerencsére őt is sikerült befognom, elakadt egy iskolaudvaron. No, akkortól elkezdtem dupla pórázt használni, nyakörvet ÉS hámot!

Dora:
A válaszúti, Dogs on Hills-es első esetünk, amelyre mindketten emlékezünk, egyértelműen Mása. Őt egy raffiazsákban dobták be az apahidai sok kutya közé, a kerítésen át. Mintha legszívesebben a falba dugta volna a fejét, ha meg hozzáértél, egyszerűen összecsinálta magát félelmében. Mi már itt laktunk, de Ana még kijárt Apahidára, a sokkutyás közegbe, hogy gondjukat viselje. Mása két hét után is ugyanolyan ágrólszakadtan mutatott, szóval úgy döntöttünk, hogy magunkhoz vesszük Válaszútra, mert egyértelműen semmi esélye nem volt ott. Ki fogadna örökbe egy olyan kutyát, akit nem érinthetsz meg, és aki a plafonig ugrik ijedtében, ha közeledsz hozzá?

Csaknem egy évig dolgoztunk vele, aprádonként eljutottunk oda, hogy igenis elvitte valaki, egy rendkívüli ember, Andreea, akit jobban szeretünk bárki másnál! Tudott a Mása gondjairól – mert voltak még apróbb ilyenek, amikor magához vette – de ment már pórázon, meg lehetett simogatni, mindenképpen sikerünknek éreztük, Andreeát pedig amolyan „top-örökbefogadónak”, bátorság és emberség okán egyaránt.

Mása, a kétpórázos – fotó: Dogs on Hills, Facebook

Anamaria:
Most meg került egy utódja Másának, aki esélyes arra, hogy átvegye a helyét szívünkben.

Dora:
Ugyancsak egy riadt kis kutya, Pistachio, akit egyszer már adoptáltak, de visszakerült, utána még riadtabb lett, volt egy teljesen sikertelen ivartalanítása, szóval sok minden összejött szegénynek.
Sokat dolgoztunk vele, és feltűnt egy remek emberpár, akik megértették, hogy Pistachio-nak vannak bizonyos különleges szükségletei. Amikor először jöttek ismerkedni vele, nem is próbáltak hozzáérni. Csak elkísértek ők is egy sétára, a kutyát mi vezettük pórázon.
Mikor visszaértünk, mondták, hogy akarják őt, és kérdezték, mit kell tenniük, mi a következő lépés?
Velük együtt dolgoztunk, közös programot csináltunk, és ma már Pistachio boldog, kolozsvári kutyus, csodálatos gazdikkal.
Ez is hozzátartozik a dolog szépségéhez: olyan embereket ismersz meg, akiket nem lett volna esélyed másként.

Pistachio – Fotó: Dogs on Hills, Facebook

Anamaria:
Lakisha-t a városi sintértelepről vettük át.
Amikor kiértünk, gondoltam, legelőször bemegyek a ketrecébe, hadd lássam, kivel van dolgunk, hogy kell kezelnünk! Általában egyenest a szállítóketrecbe tesszük az állatokat, kevésbé stresszeli őket, nem látnak ki, szükség esetén le is takarjuk a ketrecet, akkor tényleg semmit nem látnak és ez legtöbbször nyugtatóan hat rájuk.
Szóval beléptem Lakisha-hoz a lakóketrecébe, ő meg szabályszerűen falramászott, felkapaszkodott a hálóra és a fejem felett függeszkedett. Mivel úgy döntött, hogy nincs elragadtatva a jelenlétemtől, ugrott egyet, át a fejem felett, én meg szó szerint úgy éreztem magam, mintha egy superpower-es filmbe csöppentem volna, csak néztem, hogy úszik át a kutya a levegőben felettem…
Hát így ismerkedtünk meg. Szegény nagyon labilis pszichéjű valaki volt, előfordult, hogy harapni próbált, rengeteg seb borította a testét. Nőstény volt, éppen tüzelt, egész sereg hím követte állandóan.
Amúgy egyike volt azon nagyon kevés kutyának, akinek sikerült megszöknie a roppant szökésbiztos sintértelepről. Újra befogták, de a teljesítmény sokat elmond képességeiről.
No, hazahoztuk, sokáig tartottuk bent a házban. Több munkamódszert alkalmazunk a kutyáinknál, a helyzet és állapotuk függvényében. Vannak akikhez nagyon apró lépésekkel közelítünk távolról indulva, hogy képletesen szóljak, és vannak, akiket folyamatosan magunk mellett kell tartanunk, másként semmi esélyünk a sikerre. Hát Lakisha az utóbbi kategória volt, úgyhogy rengeteget volt velünk a házban. De meg is lett az eredménye, mert olyan kutya lett, mint egy ékszer! A Németországba adoptált változatát látva meg sem járta volna a fejedet, hogy honnan indult, milyen volt, amikor magunkhoz vettük.

PZA:
Abból, amit eddig meséltek, többé-kevésbé az a kép kerekedik ki, hogy a pácientúra – legalábbis részben – véletlenszerűen alakul.
Így képzelték el eredetileg is, vagy valamilyen módszer alapján?

Anamaria:
Ahogy így visszagondolok, azt hiszem mi mindeddig csak Mását, Pistachio-t, Olit és Olipát választottuk úgymond „magunk”. Szóval mióta egyesület vagyunk.

Mása – Fotó: Dogs on Hills, Facebook

Oli – Fotó: Dogs on Hills, Facebook

Olipa – Fotó: Dogs on Hills, Facebook

Pistachio – Fotó: Dogs on Hills, Facebook

A közelmúltig együttműködtünk egy németországi egyesülettel, nekik volt egy népszerűsítő oldaluk az önkormányzati sintértelep lakóival. Onnan a kiválasztott ebek egy amolyan tranzit- vagy előszobaintézménybe kerültek, ez lehetett panzió vagy egyesület, amely gondoskodott minden, a határátlépéshez szükséges egészségügyi elvárás teljesítéséről: féregtelenítésről, oltásokról…
No és persze az esetleges viselkedés-zavarok kezeléséről. Ha ilyesmi is felmerült, az adott kutyák hozzánk kerültek. Mi foglalkoztunk velük és amikor úgy ítéltük meg, hogy már alkalmasak a kiutazásra, útra tettük őket.
Előfordult az is, hogy gazdis ebek kerültek hozzánk. Nyilván a gazdi, nem a kutya kérésére 🙂 …Ez általában sikertelen idomítási, illetve szocializációs kísérletek után következett be. De mondjuk, ezek az esetek a kevésbé jellemzőek. Általában az örökbefogadás előtti időszakban foglalkozunk a kutyákkal, egészen pontosan abban a szakaszban, amikor még éppenséggel ez a viselkedés-korrekció az előfeltétele annak, hogy esélyük legyen valaki állandó gazdi mellé kerülni.

Dora:
Kiválasztási módszer egyszerűen nem létezik! Ha akár egy parányi helyet tudunk szorítani itt, nálunk, egy rászorult kutyának, hát magunkhoz vesszük!
Mondok egy példát: Pistachio-t ugye tőlünk fogadták örökbe. Akik magukhoz vették, el is mondták nekünk, hogy ők legszívesebben a sintértelepről választottak volna egy kutyát, csakhogy attól féltek, ha így tesznek, fogalmuk sem lesz, mire számítsanak az új családtag részéről! Ezért úgy döntöttek, inkább tőlünk fogadnak örökbe valakit, mert innen teljes történettel, a tudnivalók listájával adjuk, leolvasott és feltérképezett egyéniséggel, jellemmel. „Használati utasítással”, hogy így fogalmazzak.
No, tehát amint Pistachio-t elvitték, mi rögtön kimentünk a sintértelepre és hoztunk a helyébe egy új pácienst. Vagyis hát kettőt 🙂 …mert ha már ott vagy, és látod őket, nem állod meg, hogy ne próbálj minél többükön segíteni. Ők voltak Oli és Olipa, akik már hónapok óta velünk vannak. Első pillanattól megegyeztünk abban, hogy amint valamelyiküket örökbe fogadják, megyünk a következőért. Oli-ék négyen voltak testvérek. Közülük gondoltunk valakit beemelni, hogy neki is adassék meg az esély.

Anamaria:
És még voltak mások is, feljegyeztük a megfelelő ketrecszámokat, hogy üresedéskor tudjuk, ki lesz a következő!
Arra azért állandóan vigyáznunk kell, hogy csak annyi kutya legyen nálunk, ahánnyal rendesen, alaposan foglalkozni tudunk! Egyensúly legyen továbbá azok száma között, akikkel mi már tudunk kommunikálni és azok száma között, akikkel egyelőre nem.

Dora:
Amikor ezekkel a szempontokkal együtt adódott még hely, olyan ismerősöktől, barátoktól is vettünk át kutyákat, akikről tudtuk, hogy akut szükségük van a segítségünkre.
De tényleg kizárólag akkor, amikor megvolt nálunk a helyük. Mert ha túlvállalod magad, már nem tudsz rendesen foglalkozni velük és bezárul az ördögi kör: elhoztad a menhelyről, sintértelepről, ahol sokan vannak, magadhoz, ahol ugyanannyian, és nem csináltál semmit!
Szóval nagyon keményeknek kell lennünk első sorban önmagunkkal, felmérve meddig nyújtózhatunk a létező takarónkkal.

PZA:
Tömegben, de már kisebb csoportban is, azt látjuk, hogy megváltozik az összetevő-egyének viselkedése. Érvényes ez a kutyákra is. Konkrétan a stressz-szindróma súlyosbodik ilyenkor? Mármint, amikor látják és befolyásolják egymást?

Anamaria:
Pontosan ezért mondtam, hogy nagyon oda kell figyelnünk az egyensúlyra.
Szerencsénk van a saját kutyáinkkal, nekem is kettő, Doranak is kettő van. Ők ösztönösen „hozzánk fordulnak” bármi van, velünk kommunikálnak.
Ha még több kezelés alatt álló kutyánk lenne, valamennyien félősek, távolságtartóak, akkor automatikusan kedvezőtlenül befolyásolnák egymást. Mikor ilyen problémás állatokkal dolgozol, szükséged van „élő, kéznél levő” pozitív példákra, olyan kutyákra, akik saját példájukkal a kívánt irányba befolyásolják a többieket, kérik a figyelmedet, kezedből veszik el a jutalomfalatot. Mert minden egyed –kiváltképp a bizonytalanabbja – nagyon odafigyel a többiek reakcióira: mit tesznek mások, elszaladnak az embertől?
Az utcán csatangoló kóbor ebek nagyon érdekes mechanizmust alakítottak ki. Falkákban járnak és amikor megpillantanak egy embert, igyekeznek eldönteni, hová sorolják: Barátságos vagy megpróbál bántani?
Erről tanulmányok készültek. Meglátnak egy embert, farokcsóválással jeleznek. Aztán leülnek adott távolságra tőle. Az „adott” tulajdonképpen biztonságosat jelent. Szükség esetén elszaladhatnak, kedvező esetben közeledhetnek, ha például esély mutatkozik arra, hogy valami finomat kapjanak. Nem feltétlenül ennivalót. Simogatást akár…No és akkor nekünk segít, ha szociábilis tagok vannak kutyáink között, mert általuk önműködően csökken ez a bizonyos „biztos távolság”.
De visszatérve: nagyon sokan kérik segítségünket kutyájuk „lélektani megdolgozására”, viszont nekünk tekintettel kell lennünk a rideg létszámkorlátra, ha több állatunk van – függetlenül attól, hány szociábilis van közöttük – kevesebb figyelmet szentelhetünk nekik egyénenként, miközben a csoportban több az izgalom, az energia, vagyis veled szemben is nőnek a követelmények, amikor az egyes kutyákat csitítanod, nyugtatnod kell, hogy eredményesen foglalkozz velük, mert minél ijedtebb az állat, annál nehezebben mennek át a kívánt üzenetek.
Roppant fontos a nyugodt légkör, az ellazuláshoz szükséges körülmények! És ahol sokan vannak, ezt roppant bajos összehozni…

PZA:
Feltételezem, hogy a feladvány mindig az adott kutya egyéniségének függvénye is. Igaz?

Anamaria:
Egyértelműen! Ugyan mi folytonosan próbáljuk kerülni az antropomorfizációt, vagyis azt, hogy emberi tulajdonságokból kiindulva viszonyuljunk dolgokhoz, értelmezzük reakcióikat, de hadd éljek egy példával: a kutyák között akad éppen úgy, mint közöttünk, introvertáltabb illetve nyitottabb, barátkozóbb. Ezt figyelembe kell venned, amikor viszonyulsz hozzájuk, dolgozol velük. Vannak kutyák, akik szívesebben létesítenek kapcsolatot fajtársaikkal és olyanok, akik inkább az emberekkel. Vagy éppen egyetlen emberrel. Akármelyik helyzet is álljon fenn ezek közül, mindenképpen pozitív alapnak számít, egyszerűen azért, mert amikor valaki hajlamos a kapcsolatteremtésre – most szinte mindegy, hogy egy másik állattal vagy emberrel – annál a valakinél könnyebb kiterjeszteni ezt a készséget, hajlandóságot, persze személyére szabott lépésenként. A te feladatod meg terapeutaként, feltérképezni a lehetőségeket és méretezni a lépéseket. Persze ez nem olyan, mint a pszichológusnál, hogy jön a páciensed, leheveredik a kanapéra és elmondja, mi nyomja a lelkét. Itt rád hárul a feladat, hogy viselkedése alapján próbáld megfogalmazni a „panaszokat” és találd ki, hogyan lehetne orvosolni azokat. És bizony lesznek olyan korábbi sémák, amelyek működőképesnek bizonyulnak az éppen aktuális páciensnél, de előfordulhat, hogy nála történtesen ugyanazokra a tünetekre teljesen új és egyéni megoldásokat, módszereket kell találnod!

NEMCSAK KUTYÁVAL ÉL AZ EMBER (LÁNYA)…

Aki nem járt a helyszínen, azt gondolhatná az eddigiekből, hogy „azok” a bizonyos válaszúti dombok kutyáknak vannak fenntartva. Távolabb nem is járhatna a valóságtól :). Mindjárt kiderül!

PZA:
Rendben. Eddig kutyákról beszélgettünk, de akárki – és az „akárkiben” úgy egy órája magam is ott vagyok – láthatja, hogy a „Dogs on Hills” megjelölés kicsit félrevezető, amennyiben hármunkat jelenleg is, mialatt itt ülünk és beszélgetünk, például egy sereg cica vesz körül, odakint, az úgymond „gazdasági épületekben”, meg az udvaron, kertben, nehéz is lenne kihagyás nélkül felsorolnom: van egy csacsi, kecskék, juhok, egy minnesotai törpesertés és akkor a szárnyasokat még mindig – teljesen méltánytalan módon – nem említettem. Szóval stb, stb…
Mi az ő helyük ebben a rendszerben?

Dora:
Ezt a felállást az idő és a szükség hozta. Mi minden állatot ugyanúgy szeretünk.
Mikor ideköltöztünk, hoztuk saját cicáinkat is. Rövidesen a szomszédból is csatlakozott néhány. Alkalmasint megérezték a hely sajátosságát és hírül adták a többieknek a negyedben :).  Kezdtük begyűjteni és ivartalanítani őket. Az első ilyen „ügyfelünk” az a cicamama volt, aki nálunk kölykezett, a pajtában, mi meg igyekeztünk megszelidíteni a kicsiket és családot találni nekik is. „Ok, mi kutyákkal foglalkozunk, de őket sem hagyhatjuk isten számába”-gondoltuk.
No, így alakult meg a Dogs on Hills anyacég Cats on Fields egysége : )).
Vagyis lassacskán kezdtünk átvenni a magunk elhatározásából is a környéken kallódó macsekokból, különös tekintettel a problémásokra.
Aztán, a pandémia ideje alatt megjelent az első kecske, Tulip May.
Sétálni voltunk éppen a saját kiskutyámmal és ott volt ez a kecske a szomszédban, a kerítéshez kötve.
Kicsi volt és nyomorultul mutatott szegényke… hazamentünk és mondom Ananak: Anaaa, Anaaa, ott egy kecske, a kerítéshez kötve! Menjünk, nézzük meg, mi a helyzet vele!
Átmentünk nagy bátran kettesben és a szomszéd azt mondta, hogy neki bizony nem kell a gida. Képzelje el: 100 lejért ideadta! Hazahoztuk ölben, és csak utána kezdtük vakarni a fejünket, hogy jó, jó, de mihez kezdjünk egy kecskével?! Lövésünk nem volt… 🙂 Elkezdtünk keresgélni a neten és telefonálgatni a barátainknak. Na, utóbbiak azt mondták: a kecske társas lény, mindenek előtt egy másik kecskére van szüksége : )). Vagy egy csacsira.
Blokklakóként én kisgyerek koromtól vágytam egy csacsira. A nagyszüleim falun éltek, de nekem ugye nem adatott meg, az én vágyaim netovábbja egy szamár volt. Több se kellett nekem, mint ez a baráti tanács, pattogni kezdtek az isteni szikrák a fejemben: ez a sors keze, veszünk egy csacsit!!!

PZA:
Hát kell ennél tökéletesebb ürügy? : ))

Basil (Que?! Nem, nem a Vatzak Szállóból!)

Dora:
Igen! :-)) Meg is vásároltuk egy Válaszút melletti farmról, azt tudni kell, hogy a hím példányokra nincs kereslet, ők általában a vágóhídon végzik, mielőtt még igazából elkezdték volna.Telitalálat volt, pompásan összebarátkoztak a kecskével.
Aztán teltek a napok és mi vettük hírét, hogy Havasnagyfalun/ Meriselen két asszonynak van egy kecskéje, akivel nem tud mit kezdeni.
Ha már úgyis van egy kecskénk és egy szamarunk, miért ne vennénk meg a második kecskét is! – mondtuk és cselekedtünk. No de a tettek említett havasi mezején kiderült, hogy juhuk is van, akivel szintén nincs mit csináljanak. Vagyis megvettük őt is : )).
Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk esélyt adni haszonállatoknak is, akikkel mi, emberek a legdurvábban visszaéltünk történelmünk során. Eszméletlen körülmények között tartják őket és kizárólag haszonforrásként tekintenek rájuk, senki nem fárasztja magát azzal, hogy észrevegye: intelligens, érző lényekről van szó, a maguk egyéniségével, hogy mást ne mondjak, a sertés okosabb a kutyánál, a kecske leginkább a cicához mérhető, a csacsi akár egy kutya!
A mi kecskénk és csacsink jön velünk sétálni, nem szükséges póráz, kötőfék, a faluban meg is bámulnak minket az emberek… : )).
No, ez az az alegységünk, amelynek tagságát nem ajánljuk ki örökbefogadásra, de igyekszünk népszerűsíteni azt a látásmódot, amelyben ezek a haszonállatok a szokványostól eltérően jelennek meg, nem csupán élelem- vagy haszonforrásként.
Ismét síkot váltva: van nekünk a Birds on Peaks divíziónk is. Az idők folyamán több madár is megfordult nálunk, az ő rehabilitálásukkal inkább Ana foglalkozott, ha őt meghaladta, kerestünk egy megfelelő egyesületet, mint például a Milvus, amelynek továbbítottuk őket, hogy újraintegrálhassák őket a természetbe.

Berci, a röpképtelen varjú

Nálunk itt maradt Berci, a mi imádnivaló dolmányos varjúnk, vannak tyúkjaink, kacsáink, azt mondtuk, hogy őket is megilleti egy divízió, mert a madarak is külön kategória, ha gondjukat viseled, ragaszkodással, szeretettel hálálják meg. Intelligensek is, az általános meggyőződéssel ellentétben a tyúkok például korántsem buták, kifejezetten okosak! És nagyon szeretnénk változtatni ezeken a tévhiteken, ezen az érzéketlenségen, mert nagy vétek így kínozni őket, és ha nem is forgatjuk ki sarkából a világot, igyekszünk legalább a saját sarkunkat kicsit jobbá tenni!

Anamaria:
A bónusz meg az, hogy falun élvén kicsit nehézkesebb a kutyáinkkal eljutni Kolozsvárra, hogy új dolgokat lássanak, viszont itt, helyben, körülöttük él egy sereg más állat, ami segíti őket a szocializálásban, pszichés energiájuk fogyasztásában.
A kutyáknak kétféle energiájuk van: fizikai és pszichikai. Ez utóbbi felhasználásában segít a más fajokkal való kölcsönhatás, az illatok, az élmények…
Szóval ez amolyan win-win helyzet minden oldalon. Segítünk a haszonállatokon, ők a maguk módján a kutyáknak tesznek jót és persze nekünk is, a mi lelkünknek! 🙂

PZA:
Akkor visszatérve a célpályákhoz: a kutyák esetében ez a rehabilitáció majd örökbeadás, míg a többieknél a Megérkezés ide, az amolyan nagy „m”-es szó. Rossz megnevezés lenne a zsákutca, mert mást sugall, de nincs következő elágazás?

Dora:
Eltekintve a cicáktól! 2022-t mi akár a macskák évének is mondhatnánk, mert úgy esett, hogy többnek sikerült családot találnunk, mint kutyának. De mondjuk, a felhozatal is nagyobb volt cicából, mint kutyából.
Szóval igyekszünk nem halmozni őket (sem), mert nem jó, folyamatosan keressük az ígéretes kolozsvári családokat nekik.

PZA:
A cicáknál feltevődik a rehabilitáció kérdése? Mondjuk a cicahabitus eléggé eltér a kutyáétól, ezért is vagyok kíváncsi…

Anamaria:
Vigyáznunk kell, mert a macska az a háziállat, amely igen jól őrzi még némely vadállati tulajdonságát. Nem hiába mondják: a macska nem olyan, mint a kutya. És fordítva. A cica feltalálja magát egyedül. Független alkat…

PZA:
...hogy ne mondjuk: antiszociális 🙂

Anamaria:
Igen, ne fogalmazzunk éppen így :)! Ők is rehabilitálhatók – ha úgy tetszik szelidíthetők – bizonyos fokig, de hogy meddig, ez is inkább az ő választásuk.
Itt van a mi Belzebuth-unk például. Próbáltuk bevinni a házba, hozzászoktatni a beltérhez, nála ez éppenséggel egészségügyi problémákhoz vezetett, húgyúti fertőzés alakult ki stresszalapon, mert nem szerette és kész!
Egy másik gond, hogy amikor megsokasodnak körülötted a macskák, éppen te lehetsz az, aki a stresszt beviszi a képletbe. Mi pont ezért hoztuk létre a cicaházat odakint, amikor jött „az öt T”.

Dora:
De én ezt kiegészíteném, vagy hozzátenném, hogy velük is lehet ám dolgozni, volt olyan cicánk…

Anamaria:
…persze, ide akartam eljutni!

Dora:
Kérlek, Főnök :)!

Anamaria:
Főhőnökk… : ))))) Szóval igen.Volt több olyan esetünk is, amikor félénk, elzárkózó cicákat sikerült igen barátságos, mondhatni „normális” macskává alakítanunk, akiket örökbefogadtak és mindkét fél boldog ezzel a helyzettel. Persze ugyanolyan függetlenek, de ragaszkodók és kimutatják szeretetüket.
A kulcs valahol ott van, mit kínálsz az állatnak és milyen adagban! Ha például sok cicát gyűjtesz be egy helyre és ez a hely a kelleténél kisebb, éppenséggel többet árthatsz vele…

Dora:
Velük is tudnod kell, mit és mikor csinálsz, hogy esélyt adj nekik. Voltak az utcáról behozott macskáink, akik egyáltalán nem voltak emberhez szokva. Türelemre, tapintatra és empátiára van szükséged velük.

Anamaria:
Lili is, az édesanyámtól „elrabolt” cicák egyike, aki egészségügyi gonddal került Kolozsvárra és utána én már nem akartam visszaadni – ő az én szószátyárom – szóval Lilit annak idején beköltöztettem magamhoz a garzonomba és ő három hónapig kizárólag a fürdőszobában volt, egyszerűen megtagadta a kijövetelt onnan.
Én meg alkalmazkodtam ehhez. Oda vittem be neki az ételt, vizet, homokosedényt.
Aztán egy adott pillanatban ő döntött úgy, hogy elég volt, és kijön, a fejemen fog aludni :).
Mesés öröme telik abban, hogy a fejemen vagy a vállamon aludjon, az arcomhoz bújva! És most ott vagyunk, ahol vagyunk, mert időt adtam neki, bátorítottam, hogy jöjjön ki, nyitva hagytam neki az ajtót, de ha láttam, hogy ez zavarja, becsuktam…
Akárcsak a kutyáknál vagy az embereknél, igyekszel kiismerni az egyéniséget és türelmesen teszteled, próbálkozol, hogy csalogathatnád ki a gubójából.

A BIRTOK MEGKÉSETT SZEMLÉJE (JOBB KÉSŐN, MINT SOHA!)

Én egy körúttal kezdtem az ismerkedést a válaszúti nagycsalád felségterületével, de mivel a nyájas hallgatónak/ olvasónak ez vélhetően még nem adatott meg, hát megkértem a lányokat, tartsunk egy „nagy földrajzi felfedezés korát”, bundások és tollasok virtuális szemléjével, névsorolvasással egybekötve.
Persze webváltozatban azért könnyebb a dolog, nem kell pusztán a verbális tájleírásra hagyatkozni, elvégre nem dísznek vittem magammal fényképezőgépet 🙂

Anamaria:

Hát ahogy belépünk a birtokra a Borsa völgye felől, jobbra az első objektum a leendő zöldségeskert. Ahooool leszneeeek maaajd… a méhecskék! : ))))))))))))))))))

Van egy előkészített kaptárunk, a terv az volt, hogy valamikor mostanság hozzuk belé a méhecskéket, az idő lehűlésével. Kizárólag azért, hogy benépesítsük a környéket méhekkel, ennyi és semmi több! Tovább haladva, ugyancsak jobb felé, ott a tyúkudvar.

Dora:

…a kacsáké, pulykáké…az Optimus Prime pulykáé J

Anamaria:

Aztán a pajta. A beltér több mint fele a tyúkok hálószobája, a másik a csacsi és a kecskék téli hálótere.

Utána beérünk az udvarra, de mielőtt még beérnénk, megtámadnak a libák, akarom mondani, kiadják a riasztást. Mert a libák a lehető legjobb riasztók!

PZA:

Lásd az ókori Rómát! : ))))

Anamaria:

Belépünk az udvarra és ott van jobbra a cicák házikója. Ahol most már nincs az öt T, egyetlen egy maradt közülük, készül Tetris, folytatva a T-s sorozatot. Az udvar közepében lakik Berci a maga ketrecében. Ő a főnökök főnöke, kutyák, macskák fölött.

Dora:

Ő egy röpképtelen varjú!

Anamaria:

Igen, úgy beszélek róla, mintha mindenki ismerné. Tényleg nem árt ezt elmondani róla.

Balra ott a ház, odabent a kutyák zömével.
Egyesekkel dolgozunk, de ott vannak a mieink is…
Cicák, három hal egy akváriumban, egy elrejtett akváriumban : )), kalitkában az énekesmadaraink, ismét odakinn, a házon túl a kültéri kutyaketrecek és lakóik, aztán a hátsó udvar következik, ahová át fogjuk költöztetni majdnem minden kutyánkat, ott van Nudli, a minnesotai törpesertés, saját különbejáratú udvarával, ólával, és végül a leghátsó udvar, ahol az idő végleges téliesedése előtt még kint vannak a kecskék és a juhocskák. És az imént még ott volt Basil is, „el csacsi”.

Anamaria:

És kb ennyi…Egyelőre! 🙂

PZA:

No és mivel a felsoroltak alkalmasint a legértőbb rehabilitáció után sem fognak mézet gyártani, arra gondoltak…

Anamaria, Dora:

…hogy hibádzik néhány méhecske a képletbe! Igen, egész biztosan!

Anamaria:

Arra gondoltunk, hogy ők még jobban megédesítik az életünk !:)

A REHABILITÁCIÓ VÉGSŐ PRÓBATÉTELE

Egy kutya, cica sikeres rehabilitációja óriási elégtétel. Háziállatokról lévén szó, a folyamat „megkoronázása” az örökbeadás. Vagyis a rosszban-jóban (hogy a folyamat természetes kronológiájához alkalmazkodjunk) együtt, az összehangolódás buktatókkal, elégtételekkel pontozott folyamatának végén az elengedés. Mármint fizikai-lelki értelemben egyaránt.

PZA:
Ha vetünk egy pillantást a „mentorok” fizikai-pszichikai igénybevételére: gondolom, hogy a páciensek kiválasztása, befogadása, kezelése, rehabilitációja olyan folyamat, amelynek során kötődések alakulnak ki. Márpedig a csapat, a család egyes tagjait jó esetben, sikeres rehabilitációjuk után, valakinek örökbe adják.
Hogy tudják kezelni ezt? Az elszakadást a kötődés után?
Rá fogok kérdezni a fizikai igénybevételre is, de kezdjük talán ezzel, a – gyanítom – nehezebbel, fontosabbal! Végülis egy hosszú alkalmazkodási, összeszokási, kötődési folyamatról van szó, amit a megszeretett lényről való lemondás követ…

Dora:
Amit már a legelején megtanultam és alkalmazni igyekeztem, az volt, hogy ha nem tanulsz meg lemondani és nem vagy elég erős ehhez…nem is…jobban mondva: Ne légy egoista! Minél több állatot gyűjtesz be, annál kevesebb időd marad rájuk egyénileg! Nem tudod azt nyújtani nekik, amit tulajdonképpen érdemelnek. Ha a dolgok kicsúsznak a kezedből ezen a téren, pontosan azzá leszel, amit mi alapból semmiképpen nem akartunk: olyan nagy hellyé, ahol van egy csomó kutya, mi meg csak ketten vagyunk, mert nincsenek önkénteseink, senki nem segít mindennapos rendszerességgel, tehát ezek a fizikai korlátok. Vagyis: racionálisan kell viselkednünk, nem szabad önzően viszonyulnunk állatainkhoz, és minél több lényen szeretnél segíteni, annál fontosabb megtanulnod az elengedést is!
Nem tagadom, volt olyan, hogy kisírtam a szemem, ellilultam a zokogástól miután becsuktam az ajtót egy-egy kutya és örökbefogadója után, de ilyenkor is újra és újra emlékeztettem magam arra, hogy annak a kutyának nálunk nem lett volna esélye. Mert ezek az ijedősebb egyéniségek egy olyan közegben, ahol túl sok az állat, elvesznek. Időd kell legyen rájuk, nyugodt, laza közegre van szükségük, mi el tudjuk vinni addig a pontig, amelytől örökbefogadható lesz, de az igazi varázserő a család! És ebből az következik, hogy egoizmus lenne megtagadni ezektől az állatoktól a boldogságra való esélyt…Amit mi itt egyszerűen nem vagyunk képesek biztosítani, mert túl sokan vannak és másokon is szeretnénk segíteni!
No, ha ezt végiggondolod, tudatosítod magadban, önműködően eljutsz oda, hogy képes leszel el is engedni őket…

Fotó: Dogs on Hills, Facebook

Anamaria:
Igen, erre kellett figyelnünk és ezen kellett szüntelenül dolgoznunk önmagunkkal!
Nem könnyű és soha nem lesz az, mert ahogy ön is mondta: kötődést kell kialakítanod a pácienseddel, az állattal, akivel dolgozol!
Nincs kötődés, nincs kiindulópont. És minden egyes alkalommal nehéz ezt elszakítani, de közben jó érzés tudni, hogy mi voltunk az a szükséges, kicsiny, de áthidalhatatlan lépés, amely megnyitotta az új, a jó irányt életük alakulásában!

MINDENNAPOK ALIG-KIMENŐKKEL ÉS A JOIE DE VIVRE TITKA

Persze azért a lelkiek mellett ne feledkezzünk meg a száraz, kőkemény napi fizikai munkáról sem! Állattartáshoz bizony nem elég a szép lélek, gondozottaidnak megvannak a szükségleteik, hellyel-közzel egészségügyi és egyéb gondjaik, ez bizony kőkeményen rögzített napirend-elemeket jelent, rugalmatlan munkaidővel. Bár a válaszúti lányok esetében akár „home office”-ról is beszélhetünk… Elvégre ugyanott laknak, ahol a munka dandárja adódik.

PZA:

Hát akkor most térjünk ki a prózaibb részre is: a mindennapos tennivalókra! Amennyire tudom, mindketten dolgoznak – mármint egy hivatalos, polgári, szokványos munkahelyen – talán a „civil életüknek” kellene neveznem ezt a részt, szóval bátorkodom megkérdezni: hogy fest egy szokványos napjuk a maga teendősorával? Mennyi helye van egy magánabb életnek mindezek mellett?

Dora:

Hát a programunk elég korán kezdődik.
Az én úgymond hivatalos munkaidőm, a cégnél, 9-kor.
Az ébresztő 7-kor, fél 8-kor van.
Első az állatok ellátása mindennel, amit feltételez: enni és vizet adsz a tyúkoknak, aztán a csacsinak, haladsz visszafelé a kutyákig a macskák érintésével, aztán a laptophoz robogsz, mert eljött a 9 óra, és ez így folytatódik egész nap.
Szerencsés fejlemény, hogy most én is itthonról dolgozom, Ana is, az irodai egykori cigiszünetet ezúttal arra használom, hogy odamegyek valamelyik kutyához és foglalkozom vele…
Nagyon sok a fizikai munka, rengeteget kell cipekedni, szénát, 20 literes vizeskannákat, szárazeledeles zsákokat, szállítóketreceket állatokkal, mindent cipelni kell, nem is érzed már a kezeid…De olyan munka ez, amit teljes szeretettel végzünk, ami éltet, hogy úgy mondjam, egyébként nem tudom, hogy bírnánk.
Ami meg a magánéletünket illeti, az összefonódik az állatainkéval, mert egyikünk sem tudná más szerepben elképzelni magát. Időről időre szakítunk magunknak egy kis időt – hétvégeken vagy amikor szabadságot veszek ki a „polgári” munkahelyemről :-))) – ilyenkor néhány órára kikapcsolódunk, keresünk valami rendezvényt a közelben, helyi turizmus-lehetőséget. Voltunk például egy nagyon vagány áfonyafarmon villásreggelin, elszaladunk a helyi termelők egy-egy vásárára, koncertre, ha közel van, de soha nem több mint néhány órára, mert nem lehet!
Különleges igényű kutyákkal dolgozván, nem találunk helyettesítőt magunknak. Amikor hosszabb szabadságra megy egyikünk, én például időnként haza, marad a másik és tartja a frontot egyedül. Persze ez váltakozva működik.
De a magánidő mindenütt sok állattal közös. Mert otthon is bőven vannak – kitalálhatta, hogy állatszerető családból származom J – egyszerűen nem is tudnánk másként elképzelni az életünket.

Anamaria:

Nem. Ugye mi itt is lakunk, az állatainkkal. Sok látogatónk megkérdezi adott pillanatban: és ti hol laktok? Mi meg: hát ITT!

:-))) Mi itt létezünk 24 órából 24-et, kivéve, amikor elmegyünk itthonról, mint a „normális” emberek. A MI normális életünk EZ.
Olyasmivel foglalkozunk, aminek sajátos követelménye állandó jelenlétünk. Ez a szenvedélyünk és magánéletünk, az úgymond „civil” meg a munkahelyünk meg bármi más…a szabadságunk, amire elutazunk… :-))). Talán ha az egyesület valahol egy másik utcában működne, mi meg itt laknánk, valahogy még szét lehetne választani a dolgokat, de így minden összefonódik.

Dora:

Kellemesen! 🙂

Anamaria:

Igen, vannak időszakok, amikor nem tudsz mindent eszményien megoldani… Amikor nehezebb, például egészségügyi sürgősségeink adódnak, állatorvoshoz kell járni vagy nagyon nehéz rehabilitációs esetünk van. Helyzetek adódnak, mint minden normális emberi életben. Csak nálunk sok az állat J!

Dora:

Meg kell tanulnod fontossági listára sorolni a teendőid. És hozzászoksz, hogy nem a világ vége, ha egy-egy napon nem tudsz mindent elvégezni, amit szerettél volna. Néha el kell engedned azt, ami éppen nem a legsürgősebb és kis lépésekre kell váltanod.
Van egy nagyon szép történet Michael Ende Momo című meseregényében, amely a kutyám nevét ihlette. Mert ezt is be akartam csempészni ide :-))).
Beppot, az utcaseprőt megkérdezik:

–– Nem riaszt el ez a hosszú utca, amit végig kell söpörnöd, nem borzaszt el, mennyi munkád lesz még vele?

– Nem, soha, mert összpontosítok minden lépésre, minden utcakőre, amit le kell tisztítanom!
Mikor a végére érek, nem is tudatosul bennem, mekkora munka volt. Minden lépésnek örvendtem, nem néztem, mennyi van hátra.
Ha azt nézném, megijednék, rosszabbul végezném a munkámat, kifacsartan érnék az utca végére!

Mi is így vagyunk vele itt. Mindig Beppora gondolok, amikor úgy érzem, nem bírom tovább és azt mondom magamban: na még egy utcakő, söpörd le ezt is!

Anamaria:

Eszményi ez a dolog…mennyi ideje is vagyunk itt? Öt éve? Hat?

Dora:

Öt-hat! 🙂

Anamaria:

Szóval nem is tudjuk már! Úgy elteltek az évek, észre sem vettük!
Minden napnak megvannak a teendői, minden nap összpontosíthatsz valamire, kitűzhetsz magadnak egy célt, ami…ami jó érzéssel tölt el, szórakoztat…
Elég ha csak elnézed valamelyik kecskét, amint éppen valami disznóságot művel, vagy a tyúkokat, annyira jópofák tudnak lenni…vagy a kacsák…és nem érzékeled, hogy múlik az idő! Leállsz adott pillanatban, mint mondjuk újév előtt, megállsz és bevillan: nézd csak, megint eltelt egy év! Próbálsz visszaemlékezni, úgy tűnik gyorsan futott végig, és mégis, annyi minden történt, elrepült az idő a jó értelemben, bársonyon futott, teljesen elvesztetted a fonalat.
Nagyon szép…lenyűgöző…közeledsz kicsit a  mágiához J!

PZA:

Egy szó mint száz: körülbelül így összegezhető egy lehetséges üzenet az élet minőségét illetően. Igaz?

Dora:

Igen!

Anamaria:

Igen! És… nagyon fontos, hogy azt csináld, amit szeretsz! Ami örömöt ad, minden kaptatóval és lejtővel együtt. Ha megtaláltad a CÉLOD, egy olyan valamit, amit odaadással csinálj, egyszerűen összefonódik az életeddel, minden más „mellette” történik csupán…és ez a szép benne…

Dora:

Nem lehet másképp! Anélkül, hogy irtózatosan sokat dolgoznál és ötvöznéd ezeket a dolgokat…nem tudom, ha lehetséges…én  még nem találkoztam olyannal, akinek sikerült volna.

Anamaria:

Mi ketten amúgy nagyon jól kiegészítjük egymást, Dora nagyon következetes és „állandó”…

Dora:

És ambíciózus! Istenem, ha a fejembe veszek valamit…: ))

Anamaria:

És ő olajozottan működik fejben megtervezett programokkal. Ha ő eltervezi magának, hogy ezt, ezt és ezt megcsinálja, hát be is tartja a menetrendet. Én kicsit légiesebb vagyok, nekifogok valaminek, folytatom valami mással, közben eszembe jut a harmadik…és…(Dorahoz fordulva) hogy is nevezel te engem? Bigottnak, ez az… Mert ha valaminek nekifogok, nem állok le, ameddig be nem fejezem! Dora meg odajön és mondja, hogy gyere, tarts szünetet, vagy gyere, egyél!

Dora:

Iiigen…én annak a híve vagyok, hogy az időben kitartáshoz módszeresen, visszafogott tempóban kell dolgoznod, beütemezett szünetekkel, hogy ne mosogatórongyként érjen az este. Én így csinálom, kimért tempóban. Ana megállás nélkül dolgozik 8 órán át, aztán elájul :-))) Három napig nem jó semmire…én meg csak mondogatom neki: ember, nem megy így, amikor ennyi állatod van! Megállás nélkül hajszolod magad, nem gondolod végig, hogy jó, jó, de utána is vannak tennivalók! Persze, hogy torlódhatnak a dolgok, ha valami sürgősség üt be – ne értsen félre! – deee…na, szóval kiegészítjük egymást! Hagyom őt, hogy legyen csak bigott, végezzen hihetetlen dolgokat, én meg be tudom osztani az energiámat, hogy jusson késő éjszakáig, amikor elfogynak a napi teendők!

PZA:

És így fonódik össze akkor német és olasz temperamentum :-)) ?

Dora:

Bizony, bizony! Helyes megfogalmazás! :-))

PZA:

Bár kérdés számomra, mennyire fér bele az olaszos karakterbe a „nem állok le, amíg be nem fejeztem” alapelv… :-))

S itt a vége, fuss el véle!

Beszélgetésünk eredetiben:

Interjú, webcikk: Papp-Zakor András

Fotók, videók: Dogs on Hills, Papp-Zakor András

Articol editat de papp.zakor.andras, 24 február 2023, 23:29