Nesze neked Vadim-örökség
Miközben ráharapunk a csalira és egymást gyalázzuk a kommentszekciókban, nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen ugyanazok a gondok nyomorítanak mindannyiunkat.
“Hunivadékok!” “Takarodjanak Magyarországra!” ”Ismét a napjukat ünneplik ezek a nyomorultak!” “Irány Mongólia!” “Bezzeg bennünket nem tisztelnek a magyarok, de mi át kell engedjük nekik a Főteret” “Kísérjék el őket az országhatárig!” “Drogos semmirekellők!”
Ilyen és ehhez hasonló kommentek tucatjai jelentek meg a román hírportálokon múlt héten arra a kis videóra reagálva, hogy megkezdődtek a Kolozsvári Magyar Diáknapok. Az a rendezvény, amelyen a magyar fiatalok ellepik a belvárost, az esemény megnyitóját hagyományosan a Főtéren tartják, majd onnan vonulnak a Hója irányába. Nem mondom, okozhattak némi feszültséget a sofőrök körében a menet miatt keletkezett forgalmi dugók, sokakat bosszanthatott a hangos zene, kürtölés, sípolás, azonban ezt a fajta gyűlöletcunamit, amit rájuk zúdítottak, semmi sem indokolja és igazolja. De ugyanilyen stílusban gyalázkodtak román oldalakon az egyik, nemrégiben elhunyt magyar politikus halálhíre alatt is. A „Nagyon helyes, következzen most a többi RMDSZ-es” vagy a „Ne maradjon egyetlen magyar se a Földön” mondatok, higgyék el, még nem is tartoztak a legdurvábbak közé. Voltak sokkal, de sokkal mocskosabb kommentek, amitől még egy Zen mester zsebében is kinyílt volna a bicska. Akadt azonban néhány magyar is, aki ugyanolyan alpári stílusban sértegette a románokat. Szóval folyt a verbális csetepaté rendesen.
A kommentelők között felismerhető volt az egykori Funar- jelenlegi Simion vagy Georgescu-rajongó, helyesírás, fogalmazás alapján kiszűrhető volt, hogy kinek van négy osztálya és kinek sikerült nyolcat befejeznie, de ami igazán elkeserített, az a nagyon sok fröcsögő fiatal volt, aki életkorból fakadóan biztos nem tartozott még a Vatra Romaneasca vagy a P.U.N.R. szavazótáborába, de most büszke zászlóvivő lehetne. Talán még hátulgombolósban jártak, mikor Kolozsvár csak három színt ismert és a magyarok élőlánccal védték a Mátyás-szobrot, valószínűleg életükben nem hallottak még Vadim Tudorról vagy Adrian Paunescuról. Azonban a sovinizmus olyan, mint a csótány: akár egy nukleáris háborút is túlél, a régiek helyére azonnal újak lépnek, és a rigmusok sem akarnak feledésbe merülni. Mert a nacionalizmus hatékonyabb politikai fegyvernek bizonyulhat, sokkal könnyebb az „Erdélyt megkaparintani akaró magyarokkal” fenyegetőzni, mint egészségügyről, oktatásról vagy korrupcióról beszélni. És miközben ráharapunk a csalira és egymást gyalázzuk a kommentszekciókban, nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen ugyanazok a gondok nyomorítanak mindannyiunkat.
Persze, hogy lehet vitatkozni autonómiáról, történelemről, politikáról. Aggasztó azonban, hogy egy olyan súlytalan dolog, mint egy diákrendezvény, vagy egy olyan tragédia, mint valakinek az elvesztése már ilyen szintű reflexeket tud megmozgatni. Van egy határ, ami után a vélemény átcsúszik már valami teljesen más tartományba: a gyűlölködésbe. Ez a fajta gyűlölet pedig, mint a mellékelt ábra is mutatja, öröklődhet, és így az egyik nemzet mindig vörös posztó marad a másik szemében. Sokaknak továbbra is természetes lesz, hogy valakit azért küldenek „haza”, mert magyarul beszél. De sajnos sok magyar aktív szókincsében is megmarad a „bocskoros oláh”, valamint a „mi voltunk itt előbb” „bezzeg a magyar kultúra” kezdetű melldöngetés.
Szerencsére az internetes szájkaratésok nem jelentik a társadalom egészét. De a gyűlölet mindig hangosabb. Csak manapság azt nehéz eldönteni, hogy hangos kisebbségről és csendes többségről, vagy pedig csendes kisebbségről és hangos többségről beszélünk. Ezt majd a következő választások fogják megmutatni.
