Útjainkról és a természetről
Aminek most igazán örülni tudtam, az a kanyargó szerpentinek sora hegyyről hegyre, vonulatról vonulatra, a gyönyörű táj, amelye még sosem láttam, mert arra még nem jártam.

Szerkesztő: Sebők Tímea, 2025 július 21, 13:02
Ismét sokat utaztam a napokban, ismét kipróbáltam egy új útvonalat. Ilyenkor többnyire rácsodálkozom a természet szépségeire, és hacsak lehet, arra is, hogy nem csupán az ismert főútvonalakat jelentő országutakon lehet közlekedni, nem azok jelentik az egyetlen összeköttetést a városok vagy megyék között: vannak úgynevezett megyei utak, illetve ismeretlenebb országutak (azok is DN jelzésűek), amelyeket alkalomadtán érdemes kipróbálni.
Ilyenkor látok még csendéletet: korán reggel a két tehenet kötélen vezetik az út mentén a legelő felé, délután az idősek a ház előtt üldögélnek és beszélgetnek. A csűrt még sokan eredeti céljára használják, de, persze, mások a világ végi faluban is építik már a kacsalábon forgó palotákat, mediterrán típusú, alacsony tetejű házakat, természetesen, műanyag nyílászáróval és ha lehet, a kertben medencével. Ez utóbbi jelenségről mindig Petőfi jut eszembe: csodálom, de nem szeretem a hasonló építkezéseket. Ami tájidegen, az viszont elszomorít.
Aminek most igazán örülni tudtam, az a kanyargó szerpentinek sora hegyyről hegyre, vonulatról vonulatra, a gyönyörű táj, amelye még sosem láttam, mert arra még nem jártam. És jó volt látni a fából készült pihenők sorát valahol a hegyek között, a patak mentén. Láthatólag használták is az építményeket, hiszen egyik mellett egy sátor, mási mellett egy lakókocsi állt, és a környéken gyerekeket láttam tűzifát, gallyat gyűjteni. Szinte megkívánja az ember azt a csendet és nyugalmat, ami látható és érezhető volt ott.
S akkor eljön az a pillanat, ami ráébreszt a valóságra. Nem az amikor eszembe jut, hogy ott nincs áram, mert arra számítottam, sőt, térerőt sem kerestem. De autóval elhagyva az idilli tájat, felráz a valóság: a már többszörösen kátyúzott út, amelyen nem a kanyart követő újabb kanyarra figyel a gépkocsi vezetője, hanem arra, hol van az úttestben az a szintkülönbség, amely miatt másnap vagy jövő héten ismét felvillan egy lámpa az autó műszerfalán, és gondolatban megint azt üzeni: vigyél pénzt a szerelőnek. Az út mentén munkagépek, az erdő benyúló fáit, a legördülő köveket rendezik. Az aszfaltozásra még várni kell.
Szerencsére, a hegy alján megérkeztem (ezúttal) Kapnikbányára, ahol sík aszfalt és égig érő hatalmas nyaralók sora fogadott. Láttam sífelvonót és medencét, ahogyan azt mostanában a pénzesebbek, gazdagabbak szeretik, és hallottam mellettük a zavaróan hangos és nagyon olcsó zenét.
Hát, innen üzenem az országutak és megyei utak, turista-paradicsomok fenntartóinak, hogy élnek még mifelénk olyanok, akik azért mennek az erdőbe, azért járnak a természetbe, mert értékelik a szépet, a csendet. Ők is megérdemelnék, hogy jó úton jussanak el odáig.