Éljen május elseje!
Még elemista voltam, mikor teli torokból énekeltem ezt a nótát, persze iskolai bátorításra, a szüleim nagyon halvány örömére. Mit tudtam én akkor, hogy miről szól ez az ünnep? Alig vártam!
Szerkesztő: Sebők Tímea, 2025 május 1, 08:13
„Éljen május elseje, a munkások ünnepe, dallal, tánccal vigadunk, mert eljött a mi napunk!”
Még elemista voltam, mikor teli torokból énekeltem ezt a nótát, persze iskolai bátorításra, a szüleim nagyon halvány örömére. Mit tudtam én akkor, hogy miről szól ez az ünnep? Alig vártam! Akkoriban ugye kötelező volt a felvonulás: a gyári munkások, a nép dolgozói, a boldog pionírok és sólymok társaságában vonultak hosszú tömött sorokban, vörös zászlókkal és transzparensekkel felszerelkezve. A hangosbemondók ordítottak: termelési mutatókat, a pártot, de főként annak főtitkárát és kedves nejét dicsőítve. A fejesek mosolyogtak, integettek, és megpróbáltak úgy tenni, mintha ők is gyakran viselnének munkaruhát és épp az imént hagyták volna ott a gyártósort. De a dolgozók skandálása, éljenezése sem volt a legőszintébb, hiszen azt az egy szerencsétlen szabadnapot is be kellett áldozniuk a pártért.
Én viszont szerettem ezeket a felvonulásokat, gyerekként buli volt. Mindig megvoltak az örök arcai: a barettás munkás, aki sunyiban szűrőnélküli Carpati-t vagy Marasesti-t szívott és laposakat sercintett, miközben a tömeg éljenzett, a néni, aki minden évben hozta a zászlót a padlásról; a bácsi, aki azért aggódott, hogy vajon kap-e még sört a Somostetőn vagy a gyerek, aki igazából csak azért jött, mert hallotta, hogy lesz vattacukor vagy kakasos nyalóka. Sodródtunk a tömeggel, néha éljeneztünk, de többnyire cseverésztünk, vihorásztunk, a felnőttek sem vették túl komolyan az egészet, mindenki az élet apró dolgait osztotta. Persze azért gondosan megválogatva a dolgokat és a szavakat is.
A közös szívdobogás helyett egy idő után a közös gyomorkorgás volt a jellemző, mert már mindenkinek a Somostetőn vagy a Week-enden és a Continál kapható miccsen járt az esze. Aztán végre valahára véget értek a kötelező szónoklatok, rigmusok, tapsikálások, a tömeg lassan oszolni kezdett, a zászlók, transzparensek visszakerültek a raktárakba, padlásokra, a szél még magával sodort egy-két szórólapot a járdán, mintha maga is fontolgatná, hogy belép a pártba. Az addig sűrű sorokban menetelők kisebb csoportokra szakadtak és mindenki vette az irányt a közös piknikek felé, szemmel láthatóan sokkal felszabadultabban, boldogabban és lelkesebben. Megérkezvén a helyszínre, komoly logisztikai feladat volt, hogy ki áll a miccs- és ki a sörsorba, mert bizony nem röpke 10-15 perces várakozásról volt szó. Míg a férfiak hősiesen próbálták beszerezni az enni- és innivalót, az asszonyok leterítették a plédeket, előkerültek az elemózsiás kosarak az otthoni szendvicsekkel, Fructoval vagy a Bem-bem szörppel. A gyerekek ez idő alatt végigszáguldoztak a Somos-tető placcán, a nyári színpadon leugrálták a kötelezőt s azzal nyargaltak vissza a szülőkhöz, mert a grill illata mindannyiunknál beindította a nyálelválasztást. Ettünk, ittunk, traccsoltunk, jókat nevettünk.
Ilyenek voltak a régi május elsejék Marosvásárhelyen, legalábbis én így emlékszem: egyszerre jelentettek kötelező politikai eseményt és közösségi rendezvényt, aminek végén mindenki a közös étkezéssel, szabad pillanatokkal próbált lazítani. Az egész délelőtti felvonulás pedig egy kicsit olyan volt, mint egy felvezető show a végső cél felé: a dísztribünök elől a délutáni piknikhez, ahol végre nem kellett „ünnepelni” semmit, csak élvezni a pillanatot. Elváláskor pedig ott volt a tekintetekben: jövőre ugyanitt, ugyanígy, ugyanebben a felállásban, de hátha nem ugyanezzel a zászlóval.
