Lehallgatás és demokrácia
Miként veszélyezteti a demokráciát a mindenre kiterjedő megfigyelés? Milyen hatása volt a Snowden-leleplezéseknek a vélemény-szabadságra? Ennek járunk utána.
Internetezünk, telefonálunk és okostelefon formájában GPS-t hordunk a zsebünkben, fényképeket osztunk meg, eseményeken való részvételi szándékunkat jelezzük – rengeteg adatforrás, amit valaki – vagy valakik – feldolgozhatnak. 2013 óta tudjuk, hogy az amerikai hatóságok szeretik feldolgozni ezeket az adatokat, mintha az 1984 használati utasítás lett volna és nem rémtörténet.
Az Apple jelenleg amellett kardoskodik az FBI-jal szemben, hogy megtarthassa egy bizonyos, bűncselekményben szereplő telefon titkosítását. Ugyanis ha egyetlen készüléket feltörhetnek, akkor elvben minden felhasználó telefonját feltörhetik. Tehát presztízs-kérdés is és a biztonságérzetünkről is szól. De ez csak a jéghegy csúcsa.
A ZDNet beszámolója szerint az amerikai kormány több tech-céget megszorongatott, hogy adják ki programjaik forráskódját – ami sokszor a legféltettebb kincse egy tech-cégnek. De a magánélet szempontjából ez nem sok, gondolhatnánk, hiszen a titkosítás egyik alapelve, hogy akkor is támadhatatlan legyen a titkosított tartalom, ha a támadó a jelszón kívül mindent tud. Az más, ha a kulcsokat is kérik. Csakhogy a gyakorlatban sok hiba csúszhat egy program építésébe, és az amerikai hatóságok ezeket a hibákat keresik, hogy folytathassák a lehallgatást. Az adatszolgáltatásra felszólító hatósági utasítás egyébként olyan, hogy ha annak kézhez kapását egy tech-cég elismeri, már azzal is törvényt sért.
No de, vissza az eredeti kérdéshez: veszélyezteti-e a demokráciát a mindenre kiterjedő megfigyelés?
A Wayne State University munkatársa, Elizabeth Stoycheff írt egy szakcikket, amelyben azt vizsgálja, milyen hatással van a vélemény-nyilvánítási kedvre, ha a megszólaló tudatában van annak, hogy megfigyelik. Edward Snowden 2013-as leleplezései óta sokakat foglalkoztat, hogy mernek-e, mennyire mernek szabadon megszólalni az emberek a fontos kérdésekben akkor, ha a többségitől eltérő az álláspontjuk. Külön változó, hogy a megfigyelést szükségesként, megtűrtként vagy ráerőszakoltként élik meg az emberek.
A csend spirálja – ezt a fogalmat érdemes ismerni. 1974-ben vezették be és arra utal, hogy minél kevésbé vág egybe egy egyén véleménye a többségével, annál kevésbé hangoztatja azt, félve például a megbélyegzéstől. Csakhogy ha egy véleményt egyre kevesebben hangoztatnak, akkor következik, hogy még inkább kisebbségi vélemény lesz, tehát még kevésbé jut szóhoz, tehát… – ördögi körről van szó.
Márpedig ha az internet is így működik, a megbélyegzés pedig a megfigyelést végző hatalom irányából érkező megtorlás – vagy hát egy olyasfajta sejtelem, hogy felkerül az ember egy feketelistára, akkor – könnyű belátni – a demokrácia bajban van.
Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a kérdés ránk nem, csak odaátra vonatkozik, gondoljunk csak itt Romániában az egyelőre veszteglő, illetve részben vagy egészében alkotmányellenesnek minősített nagytestvér-törvényekre.
Elizabeth Stoycheff tanulmánya azt találta, hogy a megfigyelésről való tudás is befolyásolta a véleményformálást, és az még inkább, hogy a megfigyelést hasznosként, szükséges rosszként vagy ráerőszakoltként érzékelik az emberek.
A kulcsszó pedig: öncenzúra.
Vagyis a megfigyelés alatt álló ember kevésbé hajlandó kifejteni a véleményét, ha az eltér a többségi véleménytől. A bármiféle kisebbségek vannak a legnagyobb veszélyben a tömeges lehallgatások következtében – véli Edward Snowden. Magánélet nélkül csak a társadalom létezik, azzal az igénnyel, hogy mindenki legyen egyforma és gondolkodjon egyformán. Ha nincs magánélete, amibe más nem lát bele, akkor véleménye sem lehet, akkor semmije sem lehet az egyénnek.
21 éves a dalszöveg: Lehetnék én is műanyag / Korszerű, formálható, / Átlátszó és színes darab / Lehetnék én is ugyanolyan…
Articol editat de , 23 március 2016, 10:02 / actualizat: 25 március 2016, 11:04
