Egy sor szám (Láthatár 2015.02.28.)
Figyelőnkben: szabadságról, biztonságról, terrorizmusról és tömeges megfigyelésről a digitális korban. Ez nem science fiction, nem is a jövő: ez a jelen, körülöttünk, velünk történik. Felidézem Barabási Albert-László fizikus, hálózatkutató gondolatait, Mihai Răzvan Ungureanu volt kormányfő szavait, majd Péter László szociológussal járjuk körbe a társadalmi vonatkozásait mindannak, amit a szabadság és a biztonság, a jog és a szükség fogalmak, látszólag ellentétpárok mentén közelíthetünk meg, nyakig benne a digitális korban.
A digitális kor lényegét nagyon leegyszerűsítve ekképp foglalhatnám össze. Bármely értelmes szöveg bármilyen nyelven: egy sor szám. Minden festmény, fénykép, rajz, a kézírásom képe, az aláírásom, igazolványfotóm, ujjlenyomatom: egy sor szám. A tam-tam diszkózenétől a Sixtus-kápolnában felszólaló Miserere-ig minden, amit hallunk, hallhatunk: egy sor szám. A 3D-nyomtatók korában, amit kézbe veszünk, maholnap nem egyéb, mint: egy sor szám. Internetes újságot olvasni: egy sor szám. Dokumentum- vagy pornófilm, szappanopera vagy horgászkalandok: egy sor szám. Mozijegyet, színházjegyet foglalni: egy sor szám. Az egészségügyi jellemzőink – lásd egészségügyi kártya – egy sor szám. Az azonosító kártyámmal belépek a munkahelyemre: egy sor szám. Kedvezmény-kártyával gyógyszert vásárolni: egy sor szám. Az összes telefonbeszélgetés, email, közösségi oldali tevékenység, az adófizetés: egy sor szám. A pénz a bankszámlámon: egy sor szám, a vásárlás, aminek a végén fizetek: egy sor szám. Megváltoztatom az étrendemet? Egy sor szám. A tévé: egy sor szám. A földrajzi helyzetem, a sétáim, hogy mikor megyek munkába, milyen kitérőkkel, megmászok-e egy hegyet, kiknek a társaságában: egy sor szám. A rádióadást, amit most hallgatnak, digitális formában készítettem el, tehát ez a rádióműsor is: egy sor szám. Ez nem valamiféle mese, elborult képzelgés vagy fantasztikus irodalom: tetszik, nem tetszik, ez a jelen, ezek a mindennapjaink. A digitális kor lényege nagyon leegyszerűsítve tehát az, hogy a szerteágazó tevékenységünk eddigi bábeli zűrzavarát felváltotta egy közös nyelv: majdnem minden – egy sor szám. Nagyon sok, villámgyorsan feldolgozható szám.
Ez látszólag csupán egy fogalmi váltás, amolyan filozofikus mellébeszélés, hisz számokra cseréltük a fotópapírt és a zenekazettát – ám sokkal többről van szó. Modern életvitelünk során, amelyet átszőnek a bonyolult eszközök, egyszerűen képtelenség, hogy ne hagyjunk magunk után úgynevezett digitális lábnyomot. És a történet itt válik érdekessé és egyben aggasztóvá: ki férhet hozzá, milyen mértékben a digitális lábnyomunkhoz, illetve az életünk valós idejű digitális kivetüléséhez? És még fontosabb kérdés: mire használják fel ezt a rólunk szóló nagyon hosszú számsort?
Articol editat de , 4 március 2015, 09:33
Megfigyelni, lehallgatni soha sem volt olyan könnyű valakit, mint manapság, amikor nagyon sok minden, amit csinálunk vagy éppen nem csinálunk, számsorrá alakul és éli a maga életét a digitális világban. Edward Snowden 2013-ban kezdődő leleplezés-sorozata mutatott rá tényszerűen, hogy a magánélet mekkora illúzió a digitális korban. Az egy dolog, hogy a nagy cégek minden adatot igyekeznek begyűjteni rólunk, felhasználókról, de az is kiderült, hogy Amerika és Nagy-Britannia gyakorlatilag minden elvre és törvényre fittyet hányva tömeges lehallgatásokat folytat, mégpedig globális szinten. Ezek után naivitás azt gondolni, hogy a többi állam szem előtt tartana bármilyen korlátot.
Ez így önmagában aggályos, no de ha az állam megvéd a terroristáktól, akkor szabadságot a biztonságért cserébe – hangozhatna az érv. Egyébként Freedom helyett, szabadság helyett a vita úgy fest, inkább már csak privacy-ról, a magánélet sérthetetlenségéről szól. Vagyis nem túlzás kimondani: a Snowden-ügy árnyékában, a terrorfenyegetés és a tömeges, megkülönböztetés-mentes lehallgatások, a nálunk is készülődő hírszerzési törvények korában a téma nem egyéb, mint a demokrácia.
